Kedvelj minket a Facebookon!

HOGYAN LETT A VILÁGSZÉP CSÁSZÁRNÉBÓL EGY REJTŐZKÖDŐ SZEMÉLYISÉG?

Nincs annál szörnyűbb, mint ha az ember fokozatosan múmiává válik, és mégsem akar elbúcsúzni az ifjúságtól, s mint valami kifestett lárva szaladgál” - Erzsébet

 

Kora egyik legszebb asszonyának tartották Erzsébet császárnét–királynét. Akik ismerték, illetve személyesen találkoztak vele, mind egyetértettek abban, hogy a képek nem tudják jól visszaadni a szépségét. Igaz, van néhány alkotó, akiknek ez mégis nagyon jól sikerült. Erzsébet egész megjelenése volt az, amely már–már nem is emberi volt, hanem inkább egy mesebeli tündérkirálynőre emlékeztetett. Talán ő maga jobban örült volna a tündérkirálynői megnevezésnek, mint az evilági titulusoknak. Állítólag leírhatatlan volt az az összkép, amely elbűvölte a kortársakat. Erzsébet, a maga 172 centiméterével, kiemelkedően magasnak számított akkoriban. Ehhez hozzájárult még nagyon vékony, sudár alakja és kecses megjelenése. Sisi magát Titániának nevezte verseiben, amelyek csak jóval halála után kerültek a nyilvánosság elé. Shakespeare Szentivánéji álom című drámája volt az egyik kedvenc olvasmánya és darabja, magát és férjét a mű főszereplőiről nevezte el költeményeiben: Titániának a tündérkirálynő után, Ferenc Józsefet pedig a tündérkirály után Oberonnak szólította néhány versében. Talán nem sok újságcikk jegyzi meg azt, hogy Erzsébet megjelenéséhez és átlagon felüli szépségéhez az a tulajdonsága is hozzájárult, hogy járása és léptei különlegesek voltak. Édesapja, Miksa herceg nem sokat törődött gyermekei nevelésével, feleségére, Ludovikára hagyta azt, azonban rendkívül fontosnak tartotta a megfelelő járástechnika elsajátítását. Tanár járt a gyerekekhez, aki megtanította nekik, hogyan kell úgy lépni, hogy szinte alig érintsék a talajt. Valószínűleg ennek a különleges járásnak is volt köszönhető az, hogy az idősödő Erzsébet gyalogtúrái alkalmával hihetetlen tempóban és ideig tudott egyhuzamban, megállás nélkül gyalogolni, vagy inkább menetelni. (Ekkorra már teljesen felhagyott a lovaglással.) Gyakran még az őt követő titkosrendőrségnek is komoly megpróbáltatásokat okozott, hogy a nyomában tudjon maradni, és udvartartása és rokonai közül csak néhányan tudták felvenni vele a tempót. Köztük volt Sztáray Irma grófnő, utolsó udvarhölgye, akit azért választottak ki a számára, mert kiválóan bírta a gyors gyaloglást; családtagjai közül pedig legkisebb lányát, Mária Valériát emelném ki, aki gyermekkorától kezdve kénytelen volt hozzászokni a gyalogtúrákhoz.

A képet Georg Raab festette a császári pár 25. házassági évfordulója alkalmából, ekkor a császárné vállalta a nyilvános megjelenést. Ez volt az utolsó portré, amelynek Erzsébet modelt állt. Akkoriban már sem lefényképezni, sem lefesteni nem engedte magát (a korabeli festmények arcának idősítésével készültek korábbi képek alapján).

 

Sztáray Irma visszaemlékezésében így ír a királynéról, kiemelve a fent említett, különleges járását is: „Ami a királynét első pillanatra megkülönböztette és mindenek fölé emelte, a tökéletes harmónia volt, mely alakjának bájt, mozdulatainak kimondhatatlan gráciát kölcsönzött. Nem győztem bámulni azt a fenséges tartást, mozgásának nőies lágyságát s ezt a ritmikus, könnyed járást.” (Sztáray, 34)

Ahhoz, hogy személye már életében mítosszá váljon, és az emlékezet mindig gyönyörű, boldogtalan, magányos és világszép asszonyként őrizze meg, önmaga is jelentősen hozzájárult. Rettentően terhes volt neki a nyilvános szereplés, amikor megjelent, mindig tökéletes szépségében igyekezett pompázni. Sisi állítólag nemcsak a különleges alkalmakon viselt ruhadarabjaiba, hanem a mindennapi viseletébe, még a lovaglóruháiba is belevarratta magát, hogy tökéletesen karcsú alakja minél jobban érvényesüljön. Szépségének köszönhetően már akkoriban legendává vált, az pedig, hogy tragédiák sora árnyékolta be hangulatát és életét, szintén bűvös atmoszférát teremtett körülötte a kortársak számára. Erzsébet egyetlen fia halála után szinte alig jelent meg nyilvánosan, ha mégis, akkor arcát fátyol és legyező mögé rejtette, így az utókor (és a legtöbb kortársa) számára időskori arca ismeretlen volt. Örökifjú, gyönyörű és szomorú császárnéként és királynéként vonult be a történelembe.

Erzsébet tudatosan is készült arra, hogy idősebb korában még jobban kerüli a nyilvánosságot és rejti el az arcát. Harmincas évei elejétől nem engedte magát lefényképezni, és hamarosan már a festőknek sem állt modelt. Bármit csinált, azt tökéletesen akarta végezni, és kötelességének tartotta, hogy formálja és megőrizze fiatal alakját, természetes adottságait, mint például gyönyörű haját. Fia halálát megelőzően is tett már a következőhöz hasonló kijelentéseket: „Amint érzem, hogy öregszem, teljesen visszavonulok majd a világtól. Nincs annál szörnyűbb, mint ha az ember fokozatosan múmiává válik, és mégsem akar elbúcsúzni az ifjúságtól, s mint valami kifestett lárva szaladgál - pfuj! Lehet, hogy később mindig elfátyolozom majd magam, és még a legközvetlenebb környezetem sem pillanthatja meg többé az arcomat.” (Hamann, 565)

Koppay József: Erzsébet (1870-es évek )

 

Korábban is sokat rejtőzködött a nyilvánosság elől, amin nincs mit csodálkozni. Kevésbé szimpatikus tulajdonságai közé tartozik az, hogy habár gyűlölte a számára terhes uralkodófeleség szerepet, és már fiatal korától kezdve fokozatosan visszautasította a “kötelezően illendő” nyilvános szerepléseket, értem ezt a családi eseményekre is, mégis teljes mértékben kihasználta a társadalmi helyzetével adódó lehetőségeket. (Gondoljunk például költséges utazásaira, valamint arra, hogy személyzetét a kénye-kedve szerint ugráltatta.) Arcát fekete vagy – többnyire – fehér, bőrből készült legyezője mögé rejtette. Állandó kísérője volt még fehér napernyője, amelyet szintén arra használt, hogy védje, takarja arcát a lesifotósok és a járókelők elől.

Erzsébet nemcsak Rudolf halála után volt búskomor, hanem azt megelőzően is. Fia halála egy újabb fájdalmas, ezúttal mondhatni “indokolt” kibúvó lett a cszászárné számára arra, hogy kerülje nemcsak uralkodónéi, de még házastársi és anyai kötelezettségeinek teljesítését is. Bár ezutóbbiakat leginkább csak Mária Valériával szemben teljesítette, akkor azonban túlzásba víve, mint minden mást, amit valaha csinált. Erzsébet, ha tett valamit, általában teljesen “felsőfokon”, a ló másik oldalára esve űzte azt a tevékenységet.

A királyné hűséges magyar udvarhölgye, Festetics Mária grófnő írja Ferenczy Idának, Erzsébet felolvasónőjének és bizalmasának Korfuról, hogy Őfelsége már nem a régi, „árnyék ül a lelkén”. (Hamann, 568) Gyakran keserű és cinikus, híres kedvessége néha nyilvánul meg, és ha igen, akkor leginkább a hozzá legközelebb állók felé. (Arról, hogy milyen viszontagságokat kellett kibírnia Erzsébet minimum húsz fős közvetlen személyzetének – az udvartartásának és udvarhölgyeinek – Erzsébet mellett és az utazásai során, szintén egy későbbi cikkben lesz majd szó.)

A Rudolf halála utáni gyászév leteltével Erzsébet legendás ékszereinek nagy részét és színes ruháit elajándékozta, a legtöbbet lányainak, Gizellának és Mária Valériának, valamint unokájának, Rudolf egyetlen gyermekének, Erzsinek adott. Valéria így ír erről naplójában: „A Mama minden tarka dolgát ideadta, ma nagy szemlét tartott, és szinte mindent rám és Gizellára hagyott.” (1889. december 9.) Rajtuk kívül ajándékozott még például egy brosstűt Maire Josének, bajorországi sógornőjének. Élete végéig fekete gyászruhát viselt. Csak Mária Valéria esküvőjére vett fel más színt, egy gyöngyszürke ruhát, majd úgy két évvel később, Valéria első lányának, az 1892-ben született Ellának (Erzsébet Franciskának) a keresztelőjére – a kislány születésénél ott volt, ő lett a gyermek keresztanyja.

A császári család 1883 után: Mária Valéria, Erzsébet, Erzsi (Rudolf lánya), Ferenc József, Stefánia és Rudolf, Gizella a kis Konráddal és férje, Leopold, valamint gyermekeik: György, Erzsébet Mária, Augusta Mária (Forrás: Dorotheum)

 

Néhány évvel ezelőtt egy meglepő felfedezést jelentett be a bécsi Sisi Múzeum: A monarchián kívüli országokban Erzsébet idősebb éveiben is előszeretettel hordott világos színű ruhákat. Korfui ruhatárának két különleges darabját ki is állították, így megtekinthetjük. Az úgynevezett “kék ruha” 2012-ben bukkant fel egy nem túl látványos fadobozban egy müncheni aukción. A másik, ugyancsak világos színű, rózsaszín ruha szintén Erzsébet korfui, idősebb kori ruhatárához tartozott.

Erzsébet folyamatosan menekült az 1860-as évek elejétől. Később már nem a császári udvar – és anyósa, Zsófia főhercegné – elől, hanem inkább saját maga elől. Rudolf halálával ez a menekülési kényszer tovább erősödött, ezután „a császárné mindig feketében, mint ‘Mater Dolorosa’ kívánta leélni még hátralévő napjait, távol az udvar csillogásától. A bécsi német nagykövet megjegyzése: ‘A császár ezt a furcsaságot is rezignáltan és nagy türelemmel viseli.’” (Hamann, 561) 

A császárné és királyné élete vége felé, az 1890-es években csupán időnként, és csak pár hetet töltött Bécsben, többnyire bezárkózva a lainzi Hermes-villájába, kerülve minden fényűzést és reprezentációt. Ezt, mint rendkívüli és nem kívánatos tényt emlegetik, azonban érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy Őfelsége mennyire zárkózott volt, valamint arra, hogy megöregedve még nehezebbé vált (volna) megfelelnie a róla kialakult képnek, a világ legszebb asszonya szerepkörének, és ez további frusztrációt okozhatott a számára. Az emberek manapság is pellengérre állítják a reflektorfényben álló emberek legapróbb hiányosságát is. Ez akkoriban sem volt másként...

Ha jobban meg szeretnénk ismerni Erzsébetet, nagyon érdemes elolvasni legkisebb lányának, Mária Valériának a naplóját. Igaz, sokan talán kicsit kiábrándítónak fogját találni, mert reálisan festi le oly szeretett édesanyja személyét. Valéria szerint anyja „életmódja általában kevésbé egyeztethető össze más emberek életmódjával... Mikor jön már el az az idő, amikor Mama belátja, hogy másképp kellene élnie...” (Hamann, 567) Erzsébet halálának évében, 1898. május 12-én ezt írja Valéria a naplójába: “...különben rémületbe kellene esnie ama szörnyű dolgok miatt, amiket beszél. Megérdeztem - megnyilatkozásai alapján, hogy ti. a halál után mindennek vége -, hogy akkor Istenben sem hisz?” Rudolf halálának évében, 1889. december 8-án ezt jegyzi fel a főhercegnő naplójába: „A mama így szólt a szentmisén: ‘Rudolf agyonlőtte a hitemet - imádkozom a hatalmas Jehovához, ám egyébként...’” Valéria különösen Erzsébet lelki üdvéért aggodott (a főhercegnő mélyen vallásos volt).

Friedrich August von Kaulbach: Erzsébet Korfun 

 

Erzsébet nem csak a gyalogtúrák alatt volt folyamatosan mozgásban. Még otthon is alig tudott megülni. Ezt Sztáray Irmának is megfogalmazta, amikor korfui lakosztályát mutatta be neki az Achilleionban: „A király nem szereti a görög bútort, magyarázta őfelsége; azt tartja, hogy kényelmetlen, ami igaz is. Én azonban nagyon szeretem magam körül látni e nemesen formázott szép dolgokat, s miután nagy ritkán ülök, úgyis mindegy, ha kényelmesek-e vagy sem.” (Erzsébet, idézi Sztáray Irma, 55).  

Nemcsak a körülötte lévők, így például Valéria, hanem maga Erzsébet is félt az elmebajtól, attől, hogy megbolondul. Időnként felkeresett bolondok házákat azért, hogy az őrültség jeleit, az őrültek viselkedését tanulmányozza. Félelmét tovább fokozta az a tény, hogy Rudolf öngyilkosságát azért, hogy katolikus temetést kaphasson, hivatalosan az orvosok úgy véleményezték, a trónörökös pillanatnyi elmezavarában követte el tettét; a császárt, és Mária Valériát viszont megnyugtatta ez a “tény”. A külföldi sajtóban Rudolf halála után gyakran cikkeztek tapintatosan vagy szókimondóan arról, hogy a császárné megbolondult, természetesen az osztrák sajtó cáfolta ezt a hírt. Magam sem gondolom, hogy Erzsébetnél egy kezdődő tébolyról lett volna szó. Sisit talán családtagjai közül legkinkább Valéria ismerte, hiszen házasságáig közeli kapcsolatban élt anyjával, aki minden egyes útjára magával rángatta. Valériának igen terhes volt ez a túlcsorduló, aggódó szeretet, naplójában nem egyszer bírálja édesanyját. Mindennek ellenére valószínűleg azok az évek voltak a királyné legnyugodtabb évei, amíg Valériáról, az “egyetlenkéjéről” gondoskodott.

Valéria nem sokkal azután ment férjhez, hogy Rudolf meghalt, így Erzsébetet most már a lánya iránt érzett kötelezettség sem korlátozta többé. Ezt ő maga így fogalmazta meg: „Ha egyszer nem lesznek kötelezettségeim Mária Valériával szemben, (...) akkor leszek én szabad és akkor kezdődik az én sirályrepülésem. (...) Be akarom járni az egész világot.” (Hamann, 565) Ezt meg is tette, utazásairól egy másik írás fog szólni.

Ezután már közvetlen családja is általában nehezen tudott vele szót érteni. Valéria szerint sokszor alig tudták, miről beszélgessenek vele, és az egyetlen dolog, amely igazán foglalkoztatta, az az egészségi állapota és a súlya volt. Valéria: „A régi, megszokott élet Ischlben. A mama életmódja miatt ritkulnak az együttlétek... nyomasztó atmoszféra... (...) Gyakran alig-alig tudjuk, miről is beszéljünk, amikor együtt vagyunk.” (Valéria, 1895. január 27.)

Erzsébet kastélya, az Achilleion Korfun és a Kaiservilla Ischlben. Az utóbbi Ferenc József és Erzsébet megismerkedése időpontjában kisebb volt, az esküvő után Zsófia főhercegné bővíttette ki menye tiszteletére E-alakú épületté.​ (Nagyításhoz kattints a képekre.)

 

Sok egyéb betegség mellett isiász kínozta Erzsébetet, amely kezelésére fürdőkbe és masszázsra járt. Ami még mindig kiváltképp érdekelte, az a súlya volt. Karcsúsága megőrzése érdekében gőzfürdőket vett, amelyeket hét fokos vízbeni fürdőzések követtek, majd izzasztókúra, amely abból állt, hogy vastagon beöltözött esténként, és úgy futkározott, hegynek fel és le. Megesett az is, hogy ezen ténykedései és a koplalás akkora eredménnyel jártak, hogy súlya mindössze 46,6 kilót nyomott. Ha tekintetbe vesszük, hogy 172 centiméter magas volt, ez igen csekélynek számítható. Ferenc József gyakorta próbálta a helyes étkezésre rávenni feleségét leveleiben, de valószínűleg maga is tudta, hogy teljesen hiába. Amit Sisi a fejébe vett, azon nehezen lehetett változtatni. Néhány orvosnak mégis sikerült, és volt, hogy a királyné egy rövid ideig egészségesen étkezett. És hogy mivel tudták rávenni erre Őfenségét az orvosok? Azzal, hogy a képébe mondták, nagyon gyorsan megöregszik, ha így folytatja.

 

Folytatjuk: Milyen volt Sisi időskori arca?

A legújabb írásokról itt értesülhetsz, Facebook: ERZSÉBET KIRÁLYNÉ

Felhasznált szakirodalom:
Olivia Lichtscheidl-Michael Wohlfart: Elisabeth. Empress and Queen. Schloß Schönbrunn Kultur- und Betriebsges.m.b.H. Ausztria, Bécs, 2016
Katrin Unterreiner: Sisi - Myth and Truth
Brigitte Hamann: Erzsébet királyné
Sztáray Irma: Erzsébet királyné kíséretében. (1908. szeptember10-én- írta előszavát.)
Mária Valéria főhercegnő, Erzsébet királyné kedvenc lányának naplója (1878-1899). Martha és Horst Schad válogattaés sajtó alá rendezte.