A cikksorozat első részét itt olvashatod: Neoton Família 1. rész

Tehát szőke lettem. Nem bántam meg. Szőkeségem sok pozitív változást hozott. Péter és a zenekar olyan elementáris erővel akakított át, s vele együtt az egész életemet, mint amikor egy cunami jön. Nem. Az nem jó. Akkor földrengés. Az sem pozitív. Mihez hasonlítsam....egy óriási felhőszakadáshoz, amely után a levegő sokkal frissebb, s boldogan szippantasz bele. Nem. Ez sem jó. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy valamilyen jellegű, mondjuk erősen elvont, művészfilmből egyszerűen átpakolnak téged egy csajos vígjátékba. Ott állsz szőkén, és mindenki azt mondja, hogy jól nézel ki, s azzal foglalkozol például, hogy milyen smink, milyen ruha, milyen frizura áll jól, s ez a természetes. Hiszen a megjelenés közös érdek...

Megmondom őszintén, élveztem ezt az új szerepet. Addig nem sokat foglalkoztam ilyen dolgokkal. Illetve igen, de egészen másképpen (lila haj, fekete ruha). Egyszóval, ott álltam szőkén, a tőlem távol álló, színes ruhákban, és fiatal fiúk, lányok akartak nekem segíteni a cipekedésben, mindenki beszélgetni szeretett volna velem, ha lehet, egyszerre, egyszóval, rajongók vettek körül engem. Mindenki kitüntetett figyelemmel fordult felém mind a zenekarból, mind a rajongók táborából, s én csak nagy, tágra nyitott szemekkel csodálkoztam rájuk, s hol válaszoltam nekik, hol nem. Leginkább nem tudtam válaszolni abbéli csodálkozásom okán, hogy tényleg ezek a legapróbb dolgok érdeklik őket velem kapcsolatban. Ők pedig, gondolom, jó furcsa madárnak tartottak engem, ami egyébként valóban igaz is volt.

A zenekarral először a törökbálinti "P" stúdióban találkoztam. A stúdió olyan volt, mint egy nagy,  elvarázsolt kastély a szőlőföld kellős közepén. Oda kivittek, és ott az ember gyakorlatilag a világ zajától elzártan tudott koncentrálni, dolgozni. Lehet, hogy ennek okán szeretek mind a mai napig stúdióban lenni, míg mások a vízparton napoznak, akkor is. Egyszóval, nagyon tetszett a törökbálinti stúdió. Emlékszem, hogy az egész zenekar az alsó szinten, az étkezőben gyűlt össze. Kifli alakban ültek, és mindenki engem nézett mosolyogva. Na, pont úgy éreztem magam, mint a Kismalac a "Micimackó" mesében. Mindenféle kedves kérdést tettek föl nekem, vagy csak fonták tovább a beszélgetést ügyelve arra, hogy ne érezzem magam kellemetlenül ebben a helyzetben. Nem sikerült nekik. Képzeljétek csak el. Még nem is vagytok felnőttek, nem ebben a zenei világban mozogtok, és hirtelen mind Magyarországon, mind külföldön az akkor leghíresebb, legsikeresebb zenekar tagjai lesztek. Éva is ott ül, és mosolyogva figyel, kérdezget, les oldalra, miközben gyakorlatilag mindegyikük ugyanilyen kíváncsi terád. Be szeretnének téged fogadni, szeretettel barátkoznak veled. Hihetetlen egy helyzet, higgyétek el. Erre Anyukám mondata tette föl a pontot, mielőtt a döntés megszületett volna rólam, mint új zenekari tagról:

-Na, pont téged vesznek majd fel. Kislányom, ezek megjárták a világot! Ez egy híres zenekar! Japánban is voltak! Hát majd éppen pont téged fognak felvenni...

Most azt gondolom, mindannyian mosolyogtok. Én is...

Folytatás: Te, Edina. Neked mitől lett sáros a hajad?

Kedves Olvasók! Edináról, illetve DiJo-ról még többet megtudhattok itt: Facebook - Schäffer Edina DiJo

December 17-én ismét szeretettel var mindenkit a karácsonyi DiJo klubban este 8 órától! További részletekkel hamarosan jelentkezik a Facebook oldalán!

A  képek Schäffer Edina archívumából származnak.​