BESZÉLGETÉS GÁBOR „BIGFOOT PRESTON” ANDRISSAL

Az a mondás járja, hogy a valódi kincseket rejtve találod. Ez a minőségi zenék tekintetében is abszolút igaz, hiszen számtalan értékes előadó rejtőzik a mainstreamen túl. Ilyen Gábor Andris is, aki Bigfoot Preston néven március 7-én jött ki debütáló szólóanyagával. A kilenc dalos Light Up My Darkness nemcsak CD-n, hanem vinilen is megjelent a GrundRecords jóvoltából március 7-én, és ennek teljes anyaga bemutatásra kerül március 22-én este nyolc órától a Muzikumban.

Gábor Andris neve sokaknak ismerős lehet az Ozone Mama zenekarból, amelynek alapító gitárosa és a dalszerzője volt. A többszörös Fonogram-díjas formáció az elmúlt tizenöt év alatt három zenealbumot és egy EP-t adott ki, emellett komolyabb sikerrel turnézott külföldön. Azonban a Covid-időszak a népszerű csapatot sem hagyta érintetlenül; a lezárások hatására Andris új irányvonalba kezdett, amelyben a keményebb riffek átadták helyüket az akusztikusabb és letisztultabb hangzásvilágnak, amely a country rock, southern rock és americana elemeire épül.

Fotó: Eve Mate 

Milyen hatások inspirálták a hamarosan megjelenő bemutatkozó lemezedet?

A zenei anyagra és a dalszövegekre főleg azok az események hatottak, amelyek a Covid-időszak alatt és után történtek velem. Ezek között van jó néhány olyan, amely sajnos nem túl vidám. De talán egy kicsit öröm az ürömben, hogy a lezárások során otthon voltam és elindult egy olyan kreatív fázis, amelyben éreztem, hogy dalokat kell írnom egy olyan projekthez, amely igazán én vagyok. Ezekben a hónapokban vettem elő újra hosszú idő után azoknak a country rock és americana zenekaroknak a dalait, akik a lemezanyagra nagy hatást gyakoroltak. Ugyanakkor ekkortájt tudatosult bennem igazán az is, hogy már másról szól az élet, mint tíz évvel korábban. Akkoriban nagyon éltük a rock and roll életérzést az Ozone Mamával, kiélvezve mindent, amit csak lehetett. Azonban amikor betöltöttem a negyvenet, tudatosult bennem, hogy minden nap ajándék és kölcsönzött idő, és már nem a féktelenségről kell mindennek szólnia. A mai napig hálás vagyok az Ozone Mama-nak, mivel nagyon sok klassz dolgot éltünk meg együtt, és tényleg a csúcson hagytuk abba. Egyébként az utolsó lemezünket, amelyet a legsikerültebbnek érzek, már egy amerikai kiadó adta ki. Ők fedeztek fel minket a Bandcamp-en, és az együttműködés megtisztelő volt számunkra.

Hogyan lett Gábor Andrisból Bigfoot Preston?

Egy kicsit korábban kell kezdenem, mivel gyerekkoromban a nővérem, aki akkortájt Amerikában élt, nagyon sok west coast, heartland rock, és country magnókazettát hozott haza magával, és ezek rám nagy hatást gyakoroltak már akkor is. Így ismertem meg például Bob Dylant, John Cougar Mellencamp-et, vagy Bruce Springsteen-t. Tehát elmondhatom azt, hogy ezen a blues-country-vintage vonalon nevelkedtem, főleg az amerikai zenekarokat szerettem, de persze ott vannak a klasszikus angol rock zenekarok is, akik hatottak rám. Viszont érdekes volt, hogy amikor azt mondtam, hogy a Grateful Dead mekkora csapat, a barátaim úgy néztek rám, mint borjú az újkapura, mivel nagyrészt nem ismerte ezeket a zenéket. A kilencvenes években voltam gimnazista, nagyjából akkor, amikor a grunge és az amerikai alternatív rock új hulláma a fénykorát érte, így az olyan csapatok, mint például a Blind Melon és a The Black Crowes mai napig is nagy kedvenceim. De mellettük ott vannak még azok a nagybetűs hetvenes évekbeli klasszikusok, mint a Poco, a Lynyrd Skynyrd, a Creedence Clearwate Revival, a The Eagles és természetesen Gregg Allman. Őt egyébként pár évvel ezelőtt, nem sokkal a halála előtt, konkrétan az utolsó fellépésén volt szerencsém látni egy amerikai fesztiválon olyan nagy csapatok társaságában, mint a Blackberry Smoke és a ZZ Top. Ha választani kellene a jelenlegi formációk közül, akkor egyértelműen a Blackberry Smoke mellett tenném le a voksom, mivel azt a zenei világot képviselik, amit én is. Nagy örömömre pár évvel ezelőtt láttam őket újra koncerten Bécsben…

The Black Crowes és Blind Melon nekem is nagy kedvenceim a kilencvenes évekből, akárcsak a The Jayhawks.

Tényleg? De jó ezt hallani! A The Jayhawks XOXO című albumát én például nagyon szeretem, mert minőségi munka, a zenekar tagjai pedig egyébként is a méltóság mintapéldái, hogy hetven évesen is így tolják. Ami pedig a Blind Melont illeti, tudtad, hogy Magyarország egyik legnagyobb Blind Melon rajngója ül veled szemben? Shannon nagyon jó srác volt, iszonyatosan nagy tehetség, vérzett is a szívem, mikor meghalt, azonban az utódja, Travis Warren is remekül hozza azt a világot, annak ellenére, hogy ő már nem azt a hippis irányt képviseli, mint amit Shannon anno. A The Black Crowes ugyancsak nagy szerelem számomra, tőlük főleg a második és a harmadik lemez üt. Az Amoricához például olyan szép emlékek kötődnek, mint a diákszerelem, az osztálykirándulások és a külföldi utazások.

Ha már szóba jöttek ezek az évek, szerintem jó csapatok serkentek ki ebből a poszt-grunge-es környezetből.

Így van, ebből az időszakból fontos még szerintem a Drive-By Truckers, a The Hootie and the Blowfish és a Lemondheads is. Az általuk játszott alternatív rock a mai napig is nagyon a helyén van.

Térjünk vissza a szólólemezedhez. Két dalt már korábban is megismert a közönség még tavaly, milyen visszajelzéseket kaptál róluk?

Szerencsére jókat, és külön jólesett, hogy nemcsak Magyarországról írtak a videók alá, hanem külföldről is kedves kommenteket kaptam. Jó látni azt, hogy van értelme annak az irányvonalnak, amely mellett elköteleztem magam.

Milyen érzés volt szólóban megmutatni magad?

Nagyszerű! Többek között amiatt is, mert a zenei anyagot 100 %-ban önazonosnak, őszintének és végre a sajátomnak érzem. Ebbe tényleg a szívem-lelkem beletettem! Az éneklés persze kihívás volt, mert korábban csak vokáloztam, soha nem voltam szólóénekes, így énektanárhoz kezdtem járni, hogy fel tudjuk venni a lemezt. Persze, felkérhettem volna a projekthez egy profi énekest, de abban az esetben már nem éreztem volna teljesen a magaménak a lemezt. Ugyanakkor az is kihívást jelentett, hogy a hangszerek felvételéből is kivettem a részem, mivel elég sokmindent én játszottam fel.

A gitárok mellett még milyen hangszereket szólaltattál meg?

Bendzsóztam is, valamint két dalban basszusgitároztam is, nem beszélve arról, hogy az ütőhangszerek egy részét (maracas és guiro) is én játszottam fel, akárcsak a legtöbb billentyűs hangszerszólamot. A korongon olyan neves vendégzenészek is hallhatóak, mint például Koltay Kurszán, aki zongorázott, de ott van Markó János nagyon jó dobos barátom is, akivel korábban már játszottunk együtt zenekarban. A másik gitáros Hajba Áron volt, a testvére Hajba Imre pedig basszusozott, míg Träger Lili és Muzsnyai Márti remekül hozták a gospeles életérzést az énektémáknál több dalban is. Ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy Balázs Bence, aki a Freshfabrikból és a Warpigből lehet ismerős, szinte az összes számban vokálozott. De hallhatóak rézfúvósok is a lemezen, amiket a Kuna-testvérek (Kuna Márton és Kuna-Ferencz Gyula) játszottak fel, ettől a lemez kapott egy érdekes színfoltot.

Most, hogy a zenealbum a boltokba került, hogyan látod a végeredményt?

Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a teljes lemezanyagot szeretem, és nagyon bízom benne, hogy megértő és szerető fülekre talál ez a zene. Szerintem ez egy nagyon személyes és szép kiadvány lett, és nemcsak amiatt, mert beleraktam mindent, a legmélyebb érzéseimet és gondolataimat, hanem amiatt is, mert úgy érzem, hogy sikerült a lehető legjobbat kihozni magamból. Ugyanakkor külön öröm számomra, hogy a CD formátum mellett vinilen is kijött, ráadásul a zenei anyagot egy hazai neves kiadó, a GrundRecords jelentette meg.

A dalszövegek tekintetében viszont elég komoly témákat boncolgatsz.

Úgy érzem, ebben a lemezben benne van az elmúlt évek öröme és bánata. Édesapám is ebben az időszakban halt meg, akárcsak az egyik szeretett cicánk, és sajnos baráti körben is értek veszteségek. Tehát ebben az anyagban benne vannak a családi tragédiák, illetve az egész élethez való viszonyulás, ugyanakkor egy kis „higgadtabb” rock and roll életérzés is. Tudod, negyven fele már változik a narratíva, rádöbbenünk arra, hogy minden véges, és kölcsönkapott idővel gazdálkodunk, minden nap ajándék. Azonban ennek az időszaknak megvan a szépsége is, amiből lehet építkezni és tartalékolni.

Tehát elmondható, hogy egy igazi örömprojekt született?

Igen, ez egy igazi örömprojekt lett, amibe a szívemet-lelkemet beletettem. Örömzenélésnek éltem meg, mert nagyon jó zenésztársakkal és barátokkal rögzítettük az anyagot.

Fotó: Eve Mate 

A lemez anyagát március 22-én mutatod be a Muzikumban. Hogyan készültök az eseményre és mire lehet számítani?

Már javában zajlanak a próbák, dolgozunk a csapattal. Mivel a lemezanyag nem hosszú, így a koncerten játszunk majd pár olyan dalt is, amiket reméljük, hogy a közönség is szeretni fog, és amelyek illeszkednek is a műsorba. Az estét egy dalszerző-énekes-gitáros barátom, Lájer András ’Bandeath’ produkciója nyitja majd egy rövid blokkal, ezután következik a mi műsorunk. Már nagyon várom, hogy a dalokat élőben is bemutathassuk.

A koncert után vannak-e már tervek? Érkeztek-e már felkérések a továbbiakat illetően?

Egyelőre ne szaladjunk ennyire előre. Annyi bizonyos, hogy a jövőben szeretném a produkciót ismét színpadra vinni a teljes zenekarral, ahogyan ti is láthatjátok majd szombaton.

Köszönöm a beszélgetést!

A lemez megvásárolható itt:

CD - https://grundrecords.hu/bigfoot-preston-light-up-my-darkness-cd

LP - https://grundrecords.hu/bigfoot-preston-light-up-my-darkness-vinyl

Bigfoot Preston a digitális platformokon: https://album.link/i/1798226192