ITT VAN A SCHÄFFER EDINA? HOL VAN? AZT AZ EGYET KÉREM, HADD NÉZZEM MEG ÉLŐBEN!

Tehát Neoton Família. Amikor bekerültem Juhász Mari helyére, a nagy slágereken kívül nem sokat tudtam a zenekarról. Péterről rengeteget olvastam, mert érdekelt a politika. A klasszikus zenében voltam inkább tájékozott és az alternatív irányzatban. Mivel ráadásul Pesterzsébeten, a külvárosban nőttem fel, nem nyugodt családi körülmények között, ezért mindig is kicsit fura és magamnak való ember voltam. Röviden sok minden érdekelt a popzenén kívül, így napi szintű vendég voltam a Zeneakadémián, a Magyar Rádióban és az Országos Zenei Könyvtárban. Mivel akkoriban nem volt a zene egyszerűen megszerezhető és letölthető, mint most, ezért újabb és újabb kortárs szerzők művei után kutattam és hallgattam őket. Zeneszerzést is tanultam a hegedű és az összhangzattan mellett Károlyi Pálnál.

Na de! Itt vagyok most a Neoton Famíliában, és egyszerre sokan kezdtek érdeklődni irántam. A zenekar dalait nem nagyon ismertem, annak ellenére, hogy a Família az ország legismertebb és legkiválóbb formáció közé tartoztak a maguk műfaján belül. Hirtelen sok ember került a közelembe, és érdeklődni kezdtek minden gondolatom és szokásom felől. A csomagomat, bőröndömet szívesen cipelték, amit én nem akartam engedni, mert nem értettem, miért is van ez. Eddig senki nem volt az egész világon kíváncsi rám azon a néhány jó barátomon kívül, akikkel esténként "magasröptű" filozófiai vitákat folytattunk. Tudtam, hogy nyilván ez az egész csakis a színpad és a reflektorfény miatt van, igen sokan játsszák ezt a játékot, és ez egy ilyen nagy, közös játék lehet rajongónak és sztárnak lenni. Ezért aztán abban végképp teljesen biztos voltam, hogy a közönség csakis Évára kíváncsi, rám nemigen. Ezzel nem is volt semmi baj. Így a koncertek után elég hamar hazamentem, nem vártam meg a fotózásokat, mert nem is hittem, hogy nekem ebben bármi fontos szerepem lenne.

Ekkor történt egy másik furcsa eset. A Felvidéken turnéztunk; amikor a magyar határt szerettük volna átlépni Csehszlovákia felé, természetesen meg kellett állnunk a szokásos útlevél-ellenőrzésre. Ma már nincsenek határok, de akkoriban az embernek ilyenkor és minden egyéb rendőri intézkedésnél is a torkában dobogott a szíve, hogy minden rendben legyen. Az autó vagy kisbusz hátsó részében ültem, mint mindig. A határőrt ezért nem is láttam. Csak elvette az útleveleket, tüzetesen megvizsgálta, ahogyan azt kell, és visszaadta.

- Csak egy kérésem lenne - mondta a határőr.

- Itt van a Schäffer Edina? Hol van? -kérdezte a zenekartól.

Ekkor én elkezdtem lefelé csúszni az ülésen, azt kívántam magamban, hogy ne találjanak meg,vagy  legalább átlátszó legyek, esetleg történjen valami a világűrben, hogy eltűnjek és ne is találjanak meg soha az ilyen szigorú emberek. Az járt a fejemben hogy de jó lenne, ha hirtelen valamilyen barbatrükkel egyszercsak átvillannánk a határon.

- Itt van a Schäffer Edina? Hol van? Azt az egyet kérem, hadd nézzem meg élőben! -hangzott el újra a kérés.

A fejem fölött azonnal megjelent egy nem látható kérdőjel, pont úgy, mint a képregényekben; a szemeim pedig akkorára nyíltak, hogy úgy éreztem, nagyobbak lettek a fejemnél is! Nem szaporította a szót, be is nézett hamar az ablakon, bedugta a fejét az első ülésnél oldalán és jól megnézett mosolyogva. Látszott, hogy igen nagyon örül. Én mosolyogtam egy kedveset, minden igyekezetem benne volt. Percekig tartott ez a művelet, aztán elégedetten elbúcsúzott és tovább engedett bennünket.

Én ezt egyetlen dologgal tudtam megmagyarázni...az emberek rettenetesen furcsák és viccesek.

Képek forrása: Schäffer Edina fotóarchívuma