Mikola Klára

Az Anonim Alkoholisták nevű nemzetközi közösség két tagjával és feleségükkel készült az alábbi interjú.

Kik az Anonim Alkoholisták? Miként kezdődött ez a mozgalom?

Péter: Az Anonim Alkoholisták Közössége Amerikából indult 1935-ben. Története a következő: egy orvos és egy üzletember a kocsma nyitására várva elkezdett beszélgetni a bejáratnál, és úgy belemerültek, hogy észre sem vették, amikor kinyitott italbolt. Rájöttek: ha meg tudják beszélni a problémáikat, akkor nem kell italhoz nyúlniuk. Ők ketten hozták létre ezt a közösséget: Bill W. és dr. Bob. Bill W. fejlesztette ki ezt a mozgalmat akkorára, hogy jelenleg 139 országban működik, több mint egymillió taggal.

Mi volt a helyzet Magyarországon?

Péter: Amikor 1990-ben megjelent, még sem a hatóságok, sem a közvélemény nem tudta befogadni. Sokan azt hitték, hogy valami szektáról van szó, az “alkoholista” szó pedig annyira megbélyegző volt, hogy ezt akkor is, sőt, manapság is nagyon nehéz felvállalni. Valójában 3-4 évvel ezelőtt kezdett elterjedni Magyarországon is ez a mozgalom.

Miben nyilvánul meg a névtelenségetek?

Ferenc: Nagyon sokan félnek attól, hogy kitudódik a szenvedélybetegségük, és ez visszatartaná őket attól, hogy eljöjjenek közénk. Ezért alakult ki az a hagyomány, hogy mindenki a keresztnevén mutatkozik be. Másrészt a név sokszor rangot is jelent. Vannak közöttünk híres emberek, művészek, orvosok is. De itt az nem számít, hogy ki milyen társadalmi réteghez tartozik, hiszen a problémájuk, ami miatt idejöttek, nekik is csak ugyanaz, mint a segédmunkásoké vagy a hajléktalanoké.

Kik a tagjai ennek a mozgalomnak?

Ferenc: Az Anonim Alkoholistákhoz a hagyományok szerint bárki csatlakozhat. Egyetlen feltétel az, hogy ne akarjon többet inni. Az sem feltétel, hogy ne igyon, csak legyen meg benne ennek a szándéka.

Miért nevezitek magatokat alkoholistáknak annak ellenére, hogy már egy ideje egyáltalán nem isztok?

Péter: Az alkoholizmus progresszív, időtálló betegség. Ha öt vagy akár húsz évig nem iszom, akkor is alkoholista maradok. Volt, amikor kihagytam körülbelül fél évet: két és fél hónapot voltam elvonókúrán kórházban, három és fél hónapot pedig otthon, absztinensként. Úgy estem vissza, hogy édesapám egy vasárnapi ebéd alkalmával megkínált egy pohár borral, mondván, már úgyis meggyógyultam. Másnap már megittam a pálinkát és a sört. Ez nekem bizonyíték volt, hogy tényleg nem ihatok egy kortyot sem, a külvilág számára meg, hogy ez valóban betegség.

Milyen segítséget kap az, aki betér hozzátok?

Péter: Itt mindenki elmondja, hogy ő milyen lépéseket tett, és milyen eredményeket ért el. Aki jön, ezt meghallgatja, és tetszés szerint megpróbálhatja felhasználni mások tapasztalatát.

Ha jön egy új tag, mindjárt odamegy hozzá valaki. Megmondjuk neki, hogy jó helyen jár, leültetjük, elbeszélgetünk vele. Ez történt velem is, amikor először jöttem ide. Nem kórházi kezelés után, hanem az utcáról kerültem ide, még bennem volt a szesz, még bennem volt a remegés. Ahogy engem itt fogadtak, az maga a szeretet. Úgy alakították a mondandójukat, hogy megértsem még akkor is, ha az agyam egyáltalán nem ott volt. Azt mondták, jöjjek el máskor is, mert ez egy jó hely. Hozzam el a testemet. Idővel majd az eszem is eljön utánam.

Az nagyon jó, hogy az emberben feloldják a feszültséget. Nagy élmény volt számomra, amikor sikerült elkezdenem beszélni. Először kijöttek azok a rossz gondolatok, amelyek évek óta felgyűltek bennem: hogy mindenki rossz, természetesen én magam is. Erre megnyugtattak: annyira rossz mégsem vagyok, hiszen az alkoholizmus nem valami bűn vagy aljas cselekedet, hanem betegség. Ez nagy megkönnyebbülést okozott, hiszen akkor mégsem olyan borzasztó a helyzet, talán lehet valamit kezdeni. Itt társakra találtam, akik ugyanattól a problémától szenvednek. Nagyon nagy erőt kaptam abból, hogy nem voltam egyedül. Megfogták a kezem, és addig, amíg nem mertem egyedül cselekedni, megmondták, mit csináljak, ugyanakkor nem kényszerítették rám az akaratukat.

Az első hónapokban minden energiám arra ment el, hogy jaj, csak ne igyak, ne fogjam kézbe az első pohár sört vagy az első üveg pálinkát. (Nem tévedés: ez nálam sokszor fordítva volt.) Erre az állapotra mondjuk, hogy absztinens voltam, “száraz maradtam”. Később egyre inkább tudtam minden mással is foglalkozni: a régi hibák helyretételével, a mai napi problémák megoldásával, és bizonyos fokig a jövő tervezésével.

A jövőt egyébként nem nagyon tervezem meg. Ha hosszú távra kell előrenéznem, akkor is lebontom 24 órákra. Ez az egész program alapja, a 24 óra. Mikor azt mondták nekem, soha többé nem ihatok, mert különben meghalok, akkor úgy reagáltam rá: én olyan sokáig nem tudom megállni ital nélkül. Itt, a Névtelen Alkoholistáknál minden nap csupán azt fogadjuk meg, hogy aznap megpróbáljuk nem felvenni az italospoharat, és egy napot még én is kibírtam. Érdekes kis átverés ez. Holnap már lehet, hogy iszom, de amikor a holnapi naphoz érek, már az is a mai nap lesz. Ez egy nagyon jópofa becsapósdi, de nálam már több mint négy éve tart.

Ferenc: Amikor ittunk, egy csapásra megszűntek a gondok, a félelmek, a hiányérzetek, a sértődékenység. Úgy éreztük, harmóniába kerültünk a világgal, önmagunkkal. Ez persze csak illúzió volt. Amikor kijózanodtunk, újra szembetaláltuk magunkat ugyanazokkal a problémákkal.

Mikor a Névtelen Alkoholistákhoz kerültünk, rájöttünk, hogy az a szeretet, amivel ott körülvesznek bennünket, sokkal többet ad nekünk, mint az alkohol nyújtotta elégedettségérzet. Ez segített minket abban, hogy megálljuk, és ne nyúljunk az italospohárhoz.

Hallottam, hogy mindenkinek van egy szponzora, egy segítője. Hogyan segít a szponzor egy új embernek?

Péter: A szponzor információkkal látja el az új tagot. Hangsúlyozom, nem tanácsokkal, bár a szponzor és a szponzorált kapcsolatában lehetnek tanácsok és bizonyos követelmények is. Ha a kezdő kérdez valamit, akkor, ha mód van rá, a szponzor a saját tapasztalatát mondja el neki, és azon keresztül vitatják meg a témát. Ha a szponzornak nincs hasonló tapasztalata, akkor megbeszélés alapján tudnak közösen dönteni, hogy mi a további teendő. Egy tagnak több szponzora is lehet, mert van, aki csak egy bizonyos oldalról tud felvilágosítást adni.

Hogy lehetséges, hogy a Anonim Alkoholisták ennyi szeretetet tudnak sugározni, és így megadják a tiszteletet mindenkinek?

Ferenc: Én csak azt tudom, hogy amikor bekerültem, én is ezt a szeretetet kaptam, és ma úgy érzem, hogy soha nem leszek képes ezt visszaadni.

Ágnes: Azok, akik benne vannak ebben a mozgalomban, tudják, hogy az alkoholizmus nem más, mint egy betegség. Sőt, még az alkoholisták családtagjai is egyfajta betegségben szenvednek, hiszen nem véletlenül választanak olyan társat, akire maguk helyett is koncentrálhatnak. Az én negatív viselkedésem is ebből a betegségből eredt. Az, hogy ezt megértettem, akkora feloldozás és olyan jótétemény volt számomra, hogy utána már volt miből adni másoknak.

Péter: Ebben a közösségben a hagyományhoz tartozik, hogy amíg valaki beszél, a többiek figyelmesen hallgatják. Mindenkitől tanulhatunk, ha figyelünk a szavára, és hagyjuk, hogy a történetét vagy a véleményét teljes egészében elmondja. Majdhogynem csodatévő ereje van ennek a közösségnek azáltal, hogy az egymás szinte félszavakból megértett történeteiből kivesszük azt, ami nekünk jó, és otthagyjuk azt, ami haszontalan, nem visszük ki az utcára, nem pletykálunk róla. Ebből adódik a szeretet: ha engem megbecsülnek, én is megbecsülöm a másikat, és bárki látogat meg bennünket, őt is ugyanúgy fogadjuk, hiszen tudjuk jól, hogy ő is egy ember, őt is tisztelni kell.

A másik dolog, ami meglepett, hogy itt milyen őszintén beszélnek mindenről. Ez miként alakul ki az emberben?

Ágnes: Nekem volt egy problémám, amit nagyon sokáig hordoztam magammal. Egyszercsak elmondtam, és akkor kiderült, ha segítségre van szükségem, nincs más kiút, csak az őszinteség. Először persze arra kellett rájönnöm, hogy segítségre van szükségem. Ha az ember őszintén elmond mindent, a gondok már szinte meg is oldódnak.

Zsuzsa: Én alapjában véve mindig is nagyon nyílt ember voltam, azelőtt is sokaknak elmondtam a problémáimat, de nem kaptam rájuk választ. Itt viszont, a családi csoportban tudták azt, hogy mit érzek és min megyek keresztül. Az őszinteség az alapja az egész programnak, és a gyógyulásunknak is. Éveken keresztül hurcoljuk magunkkal a problémáinkat, és egy idő után feltörnek az emberből. Inkább egy gyűlésen törjenek fel, minthogy az ember elnyomja őket, és az evésben, esetleg az alkoholban vagy a drogokban keresse a menedéket. Ha nagyközönség előtt beszélünk róluk, akkor az is lehet, hogy van valaki a teremben, akinek ugyanezek a problémái, csak még nem mer beszélni róluk, és így neki is segíthetünk.

Péter: Szokták mondani, hogy az alkoholizmus a tagadás betegsége. Valamikor még a postás előtt is letagadtam magam, pedig sokszor volt, hogy pénzt hozott. Annak idején sok embernek okoztam problémát, és emiatt nem mertem a szemük elé kerülni. Nagyon sok munkát elvállaltam úgy, hogy elittam az előleget, és aztán nem lett belőle semmi. A végén már csak sötétben, akkor is a kertek alatt és fekete ruhában mertem közlekedni, nehogy valaki rám szóljon, hogy mikor adom meg a tartozásomat. A rengeteg megalázó helyzet után kijózanodtam, és jólesett elmondani ezeket a dolgokat olyanoknak, akik megértik.

A 12 lépéses programban, amit követünk, van egy olyan fejezet: jóvátenni minden kárt, amit okoztunk. Én az első időben nemcsak a pénzt adtam vissza, amivel másoknak tartoztam, hanem bocsánatot is kértem a viselkedésemért mindenkitől, akivel erről lehetett beszélni. Ezáltal felszabadult a lelkiismeretem az alól a nyomás alól, hogy tartozom valakinek. Ez a felszabadultság okozza, hogy bárkinek el tudok mondani mindent, mert nincs több nyomasztó momentuma sem az eddigi, sem a jelenlegi életemnek.

Ferenc: Én az őszinteséget arra használom, hogy változzak. Az a része könnyű, hogy őszintén elmondjam másoknak a hibáimat, amelyekre már rájöttem. Az a baj, hogy vak vagyok a saját hibáimmal szemben. Nagyon sokáig tart, amíg felfedezem őket. Ha beszélek róluk, akkor könnyű velük, majdnem meg is szűntek – és talán olyasvalaki is meghallja, akinek ez segítséget nyújt.

Zsuzsa: A hozzátartozók sokszor igyekeznek leplezni házastársuk, családtagjuk hibáját. Ez nem jó, hiszen arra lenne szükség, hogy minél előbb segítséget kapjon a beteg.

Miért van az, hogy a házastársak, sőt még a gyerekek közül is sokan rendszeresen összejönnek? Nekik miért van szükségük ezekre a gyűlésekre?

Zsuzsa: A hozzátartozók csoportja úgy jött létre, hogy kezdetben a feleségek elkísérték férjüket a gyűlésre, de ők csak kötögettek, amíg a férjüket várták. Egy idő után azt vették észre, hogy a férjek rengeteget fejlődtek, és ők közben nem változnak. Ezért úgy határoztak, hogy követni fogják a 12 lépést, és önálló csoportokat alakítanak.

Itt, az Anonim Alkoholistáknál hallottam először arról, hogy nekem is meg kell találnom a lelki békémet, attól függetlenül, hogy a párom iszik-e vagy sem. Volt idő, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy mennyit iszik a férjem, ebből állt az életem. Mint egyéniség már teljesen elvesztem. Már teljesen mindegy volt, hogy miben járok, mit eszem – mindig csak rá figyeltem. Ezzel pedig nem segítettem neki, sőt, erősítettem benne a szégyenérzetet, a sikertelenség érzetét. Csak itt, a családi csoportban kezdett feloldódni bennem ez a görcs.

Ágnes: Azelőtt azt képzeltem, hogy életem a párom kezében van, miközben azt is hittem, hogy befolyásolni tudom az életét. Ezt a furcsa ellentmondást próbáljuk meg itt levetkőzni. Azt tanuljuk, hogy ha megváltoztatjuk a viselkedésünket, megváltozik az életünk is.

Zsuzsa: A gyerekek is hallják a becsukott szobaajtón keresztül a csapkodást, a veszekedést, és ez kihat rájuk. Ezért nekik is van egy külön csoportjuk, ahol elmondhatják problémáikat, és megtanulhatják ugyanazokat a dolgokat, mint mi: hogy nekik is joguk van egy boldogabb élethez, és nekik is kezükben van a sorsuk.

Mi a tapasztalatotok az általatok használt 12 lépéses programról?

Ferenc: Ahogy visszaemlékszem, mindig kerestem valami vezető eszmét, de semmi sem segített. Ahogy megmutatták a 12 lépéses programot, egyből megtetszett. Úgy éreztem, hogy nekem találták ki, nincs benne semmi hiba – és valóban, rengeteget segített. Igyekszem a lépések szerint élni, de ezt nem lehet az egyik napról a másikra megvalósítani. El kell fogadnom, hogy nem vagyok tökéletes, viszont fontos, hogy törekedjek a fejlődésre.

A 12 lépésre Amerikában sok más segítőprogram épül már. Az alkoholisták hozzátartozói, az alkoholisták gyerekei, a sérült gyerekkor felnőttjei, a túlevők, a drogosok, a szerencsejátékosok, a vásárlási kényszerben szenvedők és sok más csoport számára is készültek hasonló programok.

Van-e egy olyan tendencia, hogy akik hozzátok kezdenek járni, azoknak az istenhitük is erősödik?

Péter: Ivós napjainkban az alkohol volt az az erő, ami vezetett. Ahhoz, hogy ezt el tudjuk hagyni, keresni kell valami kapaszkodót. Sokan a csoportot érzik annak, vagy a szponzorukat. Ez nem mindig hatásos, mert ha az illető rossz irányba fordul, akkor az, aki rátámaszkodik, úgy érezhetné, hogy becsapták, és visszamenne inni. Ezért kell, hogy egy felsőbb erőben higgyen az ember.

Ferenc: Mikor bekerültem a Névtelen Alkoholisták közé, azt mondtam magamról, hogy hitetlen vagyok, pedig közben állandóan Istennel foglalkoztam: volt, hogy segítséget kértem tőle, volt, hogy szidtam. Ahogy a lépéseket olvastam, rájöttem, hogy nem vagyok hitetlen, csak nincs megformált hitem. Azt hiszem, ez tényleg így van, hogy a többség hitre tesz szert.

Valamilyen szinten mindnyájan betegek vagyunk. A szeretethiány, a gyökértelenség, az, hogy nem találjuk az igazi helyünket a világban, nem az igazi természetünknek megfelelően élünk, különféle tünetekben nyilvánul meg. Azok a szerencsések közöttünk, akik felismerték betegségüket, hiszen ők már megtették az első lépést a gyógyulás felé.

Az Anonim Alkoholisták 12 lépése

1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, hogy életünk irányíthatatlanná vált.
2. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.
4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.
5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét.
6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket jellembeli hiányosságainktól.
7. Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására.
8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.
9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk; kivéve, ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna.
10. Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul beismertük.
11. Ima és elmélkedés révén igyekeztünk fejleszteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erőt kérve, hogy azt kivitelezhessük.
12. A Lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és ezeket az alapelveket életünk minden megnyilvánulásában gyakorolni.