TUDOM, HOGY VALAKI ÁLL A HÁTAM MÖGÖTT… de hol van?

Ültem a számítógép előtt, és elmélyülten püföltem a billentyűket, amikor hirtelen minden egyes sejtem ordítozni kezdett, arra figyelmeztetve, hogy áll valaki a hátam mögött. Biztos te is éreztél már hasonlót. Pötyögtem tovább, mintha mi sem történt volna, abban a szent meggyőződésben, hogy minden bizonnyal hat, és tizenkét éves lányaim egyike akar rútul megtréfálni, mondjuk ilyesmivel, hogy jól rám ijeszt, és aztán alaposan kikacag. No, gondoltam, abból nem eszel! Én ijesztelek meg téged, aztán majd pisloghatsz, te kis csibész!

Villámgyorsan megpördültem a széken, nagyot kiáltva, aztán csak ültem mozdulatlanul, tátott szájjal, s bennem rekedt a kiáltás vége. Senkit sem láttam. Pedig esküdni mertem volna, hogy fél pillanattal ezelőtt még ott volt. Felpattantam, bekukkantottam az összes, lehetséges zugba, ahová csintalan gyermekem elrejtőzhetett, bár valahol mélyen ott zakatolt bennem a gondolat, hogy ilyen sebesen képtelen lett volna elszaladni mögülem, és még el is bújni. Talán nem lep meg, ha azt mondom, senkit sem találtam. A kissé távolabbi gyerekszobában hirtelen néma csend támadt. Egészen addig, míg el nem kiáltottam magam az imént, az írás közben szokás szerint rám ereszkedő ködfelleg mögül is hallottam átszűrődni a két lány keltette hangzavart, ami jellemzően felverte a házat, valahányszor ők ketten viharos játszadozásba fogtak.

- Szóltál, anya?

- Nem, nem szóltam – kiáltottam, hökkenten visszatelepedve a számítógépem elé. Viszonylag hamar megfeledkeztem a történtekről, elvarázsoltan fűztem tovább a virtuális papíron fonódó történet fonalát, ám a fenti eset aznap még kétszer megismétlődött. Mi tagadás, a második, s főleg a harmadik alkalommal már nem voltam olyan biztos magamban, hogy kiáltva forduljak meg, sőt, legutoljára meg sem fordultam a széken, csak bizonytalanul a hátam mögé pillogtam, és megállapítottam, hogy megint nincs ott senki, és az esélye annak, hogy megbolondultam, percről-percre nőtt. Nem mondom, némiképp meglepett ez az ügy, pedig addigra már hozzászokhattam volna, hogy olykor furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülöttem. Bár nem tudom, meg lehet-e ezt valaha szokni. Kicsivel később, midőn kis családom tagjai a vacsoraasztal köré gyűlve sanda pillantásokat vetettek rám a szemük sarkából, már komolyan azon kezdtem töprengeni, vajon mi baj lehet velem. Te érezted már, hogy...

Hogy valami nincs rendben az emberekkel, és valami nincs rendben a pároddal, a szüleiddel, a barátaiddal, s legfőképp, hogy valami nincs rendben veled? Ha igen, akkor azt hiszem, jó irányba haladsz. Amikor idáig eljutsz, eddig a gondolatig, érzésig, akkor értél meg a spirituális útra. Akkor pedig ugyanoda tartunk, úgyhogy kérlek, ha időd engedi, s kedved tartja, tarts velem ebben a cikksorozatban! Nehéz és rögös ez az út, miért is mennénk egyedül, ha barátokkal is múlathatjuk az időt, nem igaz? Útközben akár mesélhetünk is egymásnak, hogy legyen min nevetni, néha sírni, hogy érezd, nem vagy egyedül, és hogy tudd, mások is ugyanúgy keresik az utat, ahogyan te.

Akkor hát irány az Aranykor! Utunkon elmesélem neked, hogyan változott meg bennem minden, mióta kinyílt a szemem arra a másik világra, ami mindig is itt volt körülöttünk, de amit mi emberek valamiért nem tudunk, sőt, nem is akarunk meglátni. Hogyan lettem teljesen más ember, s hogyan jöttem rá, hogy...

Mert bár az ember egész életében azt hallja, hogy tanulj, okulj, fejlődj, válj valakivé, legyen belőled valaki, mégis eljön a nap, amikor rádöbben, hogy születésekor is volt valaki, egy csodás, imádni való, tündéri kis lény, és valójában egész életében csakis azon kellene dolgoznia, hogy meg tudjon maradni annak, aki az ő neve alatt, a Föld nevű bolygóra érkezett.

A novellasorozat második része: II. Rész

A sorozat bevezető része itt olvasható: ÉBREDJ! VÁR A CSODÁK LABIRINTUSA!

Képek forrása: Pixabay 1., 2.