„Hány éves vagy te, királyfi? Huszonhét! És még hiszel a mesékben?” (Hofi Géza)

A novellasorozat első részét itt olvashatod: TUDOM, HOGY VALAKI ÁLL A HÁTAM MÖGÖTT… de hol van?

Épp beleléptem a krisztusi korba, 33 éves voltam akkor, s a legkisebb lányom a harmadik évét töltötte. Egy verőfényes tavaszi délután odakint tologatta a triciklijét az udvaron, jómagam pedig egy 800 oldalas regénnyel birkóztam odabent, mígnem egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy nem ismerem fel a betűket. Az írás-olvasás tudománya hol volt, hol nem, e pillanatban épp nem, és mi a nyavalya lehet ez a sok értelmetlen krikszkraksz itt az orrom előtt? Letettem a könyvet, nagy lendülettel kifelé indultam, gondoltam beparancsolom a meleg lakásba az én kis drágámat, mielőtt jól megfázna nekem. Feltéptem az ajtót, s nagy lélegzetet vettem, hogy odakiabáljak neki, de torkomon akadt a szó, meg vele a lélegzet is.

Tiszta szerencse, hogy senki sem látott, mert szerfelett muris látványt nyújtottam volna, a kitárt ajtóban, kiáltásra nyílt ajkakkal, elkerekedett szemekkel, mozdulatlanul és némán. Időközben elfelejtettem a kicsi lányom nevét, s e felismerés hatására azért már egy cseppet mégis csak elkezdtem aggódni. Éreztem, amint szikrákat szórnak fejemben a fogaskerekek, kattognak, csikorognak, de egyetlen árva lánynév nem jutott eszembe. Pedig tudtam, hogy tudom, sőt, azt is tudtam, hogy az a vidám kis csöppség, aki épp a bringájával kínlódik, s nagy nyögdécselés közepette próbálja visszafordítani azt a ház felé, nos, ő az én lányom.

„Izéke” engedelmesen bemasírozott, fel sem tűnt neki, amint sanda pillantásokkal méregetem, stikában arra próbálván rájönni, vajon miféle név kívánkozhatott a nyelvemre, midőn először volt szerencsém megpillantani őt a szülőszobán. Gyakorta jutott eszembe a rá következő évek során ez a fenti nap. Új életem kezdetét jelentette, noha azonnal még nem volt ez ennyire nyilvánvaló. Másnap ismét nagyon fura kalandot éltem át, de azt már csak legközelebb mesélem el.

Még nem tudom, melyik alkalommal miről fogok mesélni neked, milyen kedves emlék, vagy gondolat fészkel majd a fejemben ébredésnél, amiről úgy vélem, örömmel hallgatnád, egyedül csak abban vagyok biztos, hogy mosolyt szeretnék varázsolni a szemedbe, az arcodra, békét a szívedbe, és szeretetet köréd. Meglengetem a varázspálcám, hogy varázsoljak egyet a te kezedbe is, és ha akarod, együtt igézzük majd mosolygóssá és békéssé az egész világot. Ez a tervem, és egészen komolyan gondolom, akkor is, ha most megmosolyogsz.

Tudod, mi adja számomra a legerősebb összetartozás érzését? Azt, amiről minden ember, egész életében álmodik, akár bevallja, akár nem? Nos, az, amikor a pillanatnyi helyzettől függően eszembe jut egy-egy vicces mondat, valamelyik filmemből, s a környezetemben lévő ember zökkenőmentesen folytatja az idézetet, aztán jót nevetünk együtt. Olyankor érzem minden sejtemmel azt a mámorító érzést, hogy egy húron pendülünk. Ugyanazokat a filmeket nézzük, ugyanazokat a zenéket hallgatjuk, vagyis „egy vérből valók vagyunk”. Nincs ennél csodálatosabb érzés a mai világban. Nikola Tesla, a feltaláló zseni ezt így fogalmazta meg: "Ha meg akarod érteni az Univerzum titkait, akkor az energia, a rezgés és frekvencia oldaláról kell megközelítened a témát."

Vagy hallottál már a kísérletről, amikor bármennyi, egyforma hangvillát helyeznek el egy szobában, elegendő azok közül csak egyet megszólaltatni, kisvártatva megszólal magától a többi is? Tudod, miért? Azért, mert egyformák. Egy húron pendülnek. S ha egyformák, akkor elegendő egyet „szóra bírni”, a rezgése átterjed a többire, és azok is búgni fognak, akár a szerelemes gerlék.

Nincs ez másképp velünk, emberekkel sem. Akarsz egy húron pendülni velem?

A novellasorozat harmadik része október 7-én, pénteken lesz olvasható. Itt: A leszülető lélek, és az ő útjelzői​

Kép forrása: Pixabay - Maggyona