A leszülető lélek, és az ő útjelzői

A novella II. része itt olvasható: És még hiszel a mesékben?

Meghökkentő gondolatokkal ébredtem aznap. Egy hang a fejemben egyre azt bizonygatta, hogy most azonnal, haladéktalanul, és gondolkodás nélkül regényt kell írnom. Te éreztél már ilyesmit? Próbáltam megértetni vele, hogy ez egy hamvába holt ötlet, de rendre alulmaradtam vele szemben, ahogyan a rá következő évek során is mindig. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy már a regény részletei körvonalazódnak a fejemben.

Mit volt mit tenni, beszereztem egy spirálfüzetet, meg néhány tollat, és körmölni kezdtem, ami jött. Két teljes hétig csak írtam, írtam, és írtam, mint valami megszállott. Amikor végére értem a  semmiből, hirtelen kikerekedett történetnek, felsóhajtottam, ledobtam a tollat, és végtelen boldogság öntött el. Végre-valahára visszakapom az életem, vége az őrületnek, a régi lehetek újra. Nos, talán már sejted, amit én még akkor nem is gyanítottam, jelesül, hogy soha többé nem lettem a régi. Valami ott, akkor, azon a távoli napon végérvényesen megváltozott bennem. Sokat töprengtem, mi történhetett aznap, amikor percekig valami ismeretlen, fura tudatállapotban léteztem, melynek legváratlanabb jele az volt, hogy nem ismertem fel a betűket, sőt, még a kislányom neve is a feledés homályába veszett egy időre, de hiába! Még ma sem tudom a választ, ám a kulcsszó a tudatállapot, abban biztos vagyok.

Na, gondoltam, ennek már a fele sem tréfa, úgyhogy újítottam egy írógépet. A második regényemet már azzal írtam. Nem örültem annyira a végén, mint az elsőnek, mert valami azt súgta, ezzel még nincs vége. Nem is volt, de mennyire, hogy nem! A java csak ezután kezdődött! Úgy jártam a könyvtárba, mint más a konyhába, és a tudás iránti éhség sokkal kínzóbbnak bizonyult, mint a valódi. Kerestem valamit, amiről sejtelmem sem volt, pontosan micsoda, mégis minden vágyam volt megtalálni. A könyvtárak számomra mesés, misztikus helyekké váltak, tele varázslattal, mágiával, koboldokkal, manókkal, szörnyekkel, angyalokkal, és mindennel, amit csak el tudsz képzelni, meg amit nem. Iskolás éveimben ki nem állhattam a történelem órákat, a hideg rázott attól a tantárgytól, csak azért, hogy évekkel később faljam a történelem könyveket. Nem túlzás azt állítanom, hogy amit csak találni lehetett a könyvtárban, magyar történelem témában, azt mind kiolvastam. Ősi krónikák, legendák, mesék, mítoszok. Ennek végeztével görög mitológia, római mitológia, majd skandináv mitológia, ókori világtörténelem... Nem sorolom. Kész őrület volt. De bárhogy csűrtem-csavartam, mindig ugyanoda lyukadtam ki.  A spiritualizmushoz. Megírtam összesen nyolc regényt, meg egy felet, amit életem fő művének tervezek, ha egyszer be tudom majd fejezni. A jelek szerint még hiányzik hozzá valami. Temérdek novellát, verset, mesét, publicisztikát, tanmesét, és ki tudja, még mi-mindent. De mindez csak mellékterméke volt önmagam keresésének. Mert már tudom, hogy az ember, amikor spirituális útra lép, igazából elveszett önmagát keresi, s ha szerencséje van, meg is találja.

Ma már tudom, az élet mágia, s mielőtt a lélek leszületik a földi világba, pontosan eltervez mindent, előre, az egész életét. Elfelejti ki volt, mi volt, de útjelzőket helyez a csomópontokra, melyek majd eszébe juttatják, amire épp akkor, ott emlékeznie kell. Megmutatják, merre fordulj, merre menj tovább. Egy ilyen csomópont volt számomra az a bizonyos első nap, s egy-egy újabb, valahányszor a kis hang felhívta valamire a figyelmem. Azért állt fel a szőr a hátamon gyerekkoromban bizonyos témáktól, mert „emlékeztem” rá, hogy ez majd fontos lesz számomra, de még nem most, most még nem szabad. Sok ilyen került az utamba, szerencsére. Ügyes kis lélek lehetek, mert nagyon pontosan működött az útjelző rendszerem (mosoly). No, persze másoké is működik, ugyanolyan jól, csak nekik más az útjuk. Ahány tudatszint, annyi út. Majd erről is mesélek neked.

Következő rész: VALAKI FOGJA A KEZED AZ ÖRÖKLÉTTŐL FOGVA

Kép forrása: Klimkin