Kedvelj minket a Facebookon!

Erzsébet királyné és a matrózfiúk

 

A 2021. október 5-én megjelenő Erzsébet királyné és a magyarok - Barátság vagy szerelem? című könyvemben a királyné életének számos jelenetét igyekeztem hitelesen rekonstruálni. Művem regényes, de semmiképpen sem fikciós: az általam rögzített párbeszédeket és leírásokat a királyné környezete mentette meg a feledéstől. Az alábbi írásomban az uralkodóné tengeri útjaival kapcsolatban olvashatók általam összegyűjtött jelenetek, amelyek azért maradtak ki a könyvemből, hogy még érdekesebbeknek adjanak helyet.

A kiadvány 20 % kedvezménnyel előrendelhető (4 999 Ft helyett 3 999 Ft-ért): Erzsébet királyné és a magyarok - Barátság vagy szerelem? A könyvet lektorálta: Pálinkás Patricia Zita történész. (Helikon Kiadó)

 

„Algírba kezdtem levelemet, de a sors – jobban mondva a fertelmes szél […] vitt ezen kis kikötőbe […] mert mondom neked […] mindig jó képet csinálni – ahhoz kell ám lelki és testi erő! Ha szép nyugodt a tenger, hát persze alig megy a hajó […], ha pedig ellenkező szél fúj, akkor 5 nap megyünk […] és szenvedünk poklot! Ma éjjel és tegnap igazán oly rémítő volt […]. Úgy zúg a tenger, hogy borzad az ember – ha hallja” – kezdte Afrikából Ferenczy Idához írt levelét Erzsébet királyné udvarhölgye, Festetics Mária grófnő 1890. szeptember 25-én. A levél írását a mai helyesírási szabályok szerint némiképp módosítottam. Az eredeti levél megjelent Ferenczy Ida testvérének leszármazotta, Tolnayné Kiss Mária „Sirály vagyok, sehová se való…” Útközben Erzsébet királynéval című könyvében, 1998-ban.

Az alábbi írásomban nem a királyné közvetlen kísérete kapja a főszerepet, hanem a hajó legénysége, illetve az, hogyan töltötte idejét az uralkodóné a fedélzeten. Akkoriban már kislétszámú kísérettel utazott a királyné, leggyakrabban a Miramar vagy a Greif nevű császári jachton, amelyek a haditengerészet kötelékébe tartoztak.

Nagyon kedvelte a tengeri utakat, habár kísérete – egy vagy több udvarhölgye, főudvarmestere, fodrásznője, komornái – nem túlságosan lelkesedett a hajóutakért. Nem is sok időt töltöttek el a fedélzeten, inkább a szalonban csevegtek, már ha nem voltak éppen tengeri betegek – ami, a sűrű hullámzástól, rossz idő esetén gyakran előfordult  –, vagy saját kabinjukba húzódtak vissza. Ő viszont legszívesebben a fedélzeten töltötte az idejét. Jó időben fehér napernyőjét, esőben pedig esernyőjét a feje fölé tartva. A hajón, mint a szárazföldön is, korán reggel felkelt, hogy egyedül, a gondolataiba mélyedve nézze végig a napfelkeltét. A feljegyzések szerint a nap jelentős részében kíséret nélkül sétált, de rendszeresen töltött néhány órát az aktuális görög felolvasójával is, fel-alá járkálva a fedélzeten.

Sokszor olvasni olyat, hogy nem igen törődött a személyzetével, amikor úton volt, azonban számos bizonyítékunk van arra (levelek, visszaemlékezések, feljegyzések), hogy mennyire figyelmes volt mindenkivel. Nagyra tartotta az egyszerű embereket, még a hajó legénységének hogylétével is foglalkozott.

 

Szívesen nézte a matrózokat munka közben, és ellenőrizte a nekik felszolgált ételek minőségét

A hajó hátsó fele a királyi család és a kíséretük részére volt berendezve, az első részét pedig a hadiszemélyzet lakta. A királyné leginkább a hajó erkély-hídján szeretett tartózkodni, valamint a fedélzet födelén, amelyet gyakran díszítettek délszaki növényekkel. Leginkább akkor érezte jól magát, amikor a hajó mozgásban volt, és éppen úton voltak: a matrózok elmondása szerint merengőn nézte az elhagyott part távolodását, és a messze elterülő célállomás hegyeit. Szerette magába szívni a tiszta levegő illatát és hallgatni a tenger zúgását. A kapitány utasította a legénységet, hogy a kora reggeli órákban (amikor a kíséret még aludt, Őfelsége pedig hajnali-reggeli sétáját tette a fedélzeten) csak lábujjhegyen, mezítláb mossanak fel, és az egyéb munkálatokat is a lehető leghalkabban végezzék, még napközben is. Ahhoz képest, hogy sok tucat hadimatróz teljesített szolgálatot, állítólag mégis egész csend volt, leszámítva a hajógép dübörgő hangját, valamint a kétoldali vízhajtó kerekeket, amelyek zajosan csapkodták a tenger hullámait.

Az akvarellt Leopoldine Ruchgaber készítette egy fotóról, Mária Valéria főhercegnő megbízására.

 

A királyné szerette nézni a dolgozó matrózokat: a legények ruhájuk ujját feltűrve, hosszú nyelű kefékkel súrolták a fedélzetet, amelyre vödrökkel hordták a vizet, majd lesöpörték azt, végül pedig kenderkötegből készült seprű alkalmatossággal igyekeztek a padló száradását elősegíteni.

Nagyra értékelte a legénység munkáját. Időnként (de volt, hogy naponta többször) váratlanul közöttük termett, hogy beszélgessen velük. Még a hajókonyhába is benézett, hogy ellenőrizze, megfelelő lesz-e az étel, amelyet a matrózoknak tálalnak – ugyanis a királyi családnak és a kíséretüknek külön konyhán főztek. Ekkoriban a királyné leggyakrabban maga utazott, bár időnként egyik-másik családtag, leginkább Mária Valéria főhercegnő és férje vele tartott néhány napos út erejéig.

Hogy megbizonyosodjon afelől, jól látják-e el a hajó legénységét, Erzsébet gyakran kóstolta meg a matrózok ételét.

Egyik alkalommal egy dalmáciai legényt szólított meg, olaszul. A fiú dalmát nyelvjárásban beszélt (amely azóta egy horvát nyelvjárásba olvadt bele), és éppen csak törte az olaszt.

— Elégedett ezzel a munkával? Jól érzi itt magát? – kérdezte.

A fiatal matróz zavarba jött, hogy az uralkodóné őt is kitünteti figyelmével, és hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.

— Nem – válaszolta rémülten. Erzsébet észrevette a zavarát, és elmosolyodott.

— Az már baj – felelte egy kedves mosoly kíséretében, majd továbbment, és néhány trieszti matrózhoz fordult: — Dalra fakadnak ma este? Nagyon szeretem hallgatni, ha dalolnak, igazán szépnek teszik.

— Ha a parancsnok úr meg lesz elégedve a munkánkkal, és Őfelsége a parancsnok úrral, akkor igen – válaszolta az egyik matróz.

Ezután egy fiatal, bajuszos fiúhoz lépett, és szintén olaszul tett fel neki kérdést.

— Felség! Jelentem alássan, én magyar vagyok!

— Ó, ez igen szép! – válaszolta Erzsébet. Többen is látták, hogy az arca felderült — Vannak itt a Miramáron sokan magyarok?

— Mindössze öten vagyunk.

— És nem vágynak haza ez idegen népek közül?

— Megszoktuk, és elviseljük, Felség!

Ezután Erzsébet tovább faggatta a magyar legényeket, sokkal tovább, mint a többit. Kérdezgette őket a családjukról és a szülőfalujukról.

Esténként szívesen hallgatta a fedélzeten, a korlát másik feléről – a matrózok dalát. Egy szemtanú feljegyezte, hogy amikor néhány magyar ajkáról felhangzott az „Édes anyám is volt nékem…” – kezdetű dal, amely fia, az 1889 januárjában tragikus körülmények között elhunyt Rudolf koronaherceg kedvelt magyar nótája volt, Erzsébet a zsebkendőjét az arcához emelte, hogy ne lássák a könnyeket a szemében.

 

Szerencsétlenség a tengeren

Tolnayné Kiss Mária leírta a fent említett könyvében, hogy Korfun a hajóról általában a saját, privát kikötőjében szállt le a királyné, és egy kis olajfaerdő szerpentines ösvényén egyedül tette meg az utat az Achilleionig. Ez, mintegy rituálé volt a számára; mialatt a kísérete a nagyobb kikötőben hagyta el a hajót.

Már a koronaherceg halála előtti években is kislétszámú személyzettel utazott. 1887 őszén történt, hogy a Greif jachton érkezett Korfura. Miután kikötött a hajó, az egyik matróz felmászott egy árbócra, ahonnan szerencsétlenül lezuhant. Eltört a karja, és súlyos külső-belső sérüléseket szenvedett. Azonnal beszállították a korfui kórházba. Amint tudomást szerzett erről a királyné udvarhölgye kíséretében odasietett. Mivel még sosem járt ott, egy helyi kisfiút kért meg, hogy vezesse el őket oda (Erzsébet szívesebben sétált kis kísérettel, minthogy kocsival vitette volna magát.) A kórházhoz érve a kisfiút két 20 frankos arannyal jutalmazta. Ezután a katonához vezettette magát az egyik nővérrel, és vigasztalón beszélgetni kezdett vele, majd biztosította őt arról, hogy gondoskodni fog anyagilag az ő, és a családja jövőjéről (a királyné gyakran jótékonykodott a magánvagyonából, de sosem verte nagy dobra). A szerencsétlen eseményről a görög lapok tudósítottak. A matrózt állítólag Arnolde Fottorininek hívták. Azonban hiába volt a királyné gondoskodása, a legény hamarosan belehalt a sérüléseibe. Erzsébet – az ígéretéhez híven – idős szüleinek 4000 forintnyi segélyt küldött, amely hatalmas összeg volt akkoriban az egyszerű munkásemberek számára.

Több hasonló esetet is feljegyeztek, például egy néhány évvel későbbi utazásról. Miközben a Miramar jacht egy spanyol kikötőben vetett horgonyt, a királyné fedélzeten sétálva észrevette, hogy két matrózfiú evez csónakkal egy francia hajó felé, azonban hirtelen a hullámzó tenger felborította ladikjukat. Erzsébet a saját matrózait küldte a segítségükre. Mire odaértek, az egyik legényt már elnyelték a habok, a másikat ájultan, de sikerült kiemelni a tengerből. A fiút a partra vitték. Őfelsége leszállva a hajóról odasietett, és aggódva várta, hogy a matróz magához térjen. A fiú feléledt, és látta az ismeretlen, előkelő hölgy szemében megcsillanó könnyeket. A császárné, mielőtt távozott, 200 frankot és egy új tengerészöltönyt ajándékozott a legénynek (ilyen esetekben saját személyzetének – a magyar főudvarmesterének vagy magyar udvarhölgyének – adott utasítást az intézkedésre), majd visszavitette őt a francia hajóra. A helyi újságok és így a monarchiabeliek is tudósítottak az esetről, és arról, hogy az összesereglett emberek megéljenezték az előkelő asszonyt – akiről később kiderült, hogy az osztrák császárné. Erzsébet ugyanis ekkoriban már csak „szigorú inkognitóban” utazott, így sokan csak utólag (vagy még úgy sem) tudták meg, hogy ki sietett a segítségükre.

Voltak olyanok is, akik igyekeztek hasznot húzni a jóságából. Egy másik tengeri út alkalmával a Greif császári jacht egyik matróza esett le az árbócról, súlyos sérüléseket szenvedve. Azonnal kórházba szállították, ahol a királyné az udvarhölgye kíséretében meglátogatta. Szokásához híven megígérte, hogy anyagilag gondoskodni fog róla és a jövőjéről. A matróz sérülései mégsem bizonyultak olyan súlyosnak, így hamarosan már a hajón lábadozott. Itt kereste fel őt ismét Őfelsége. A legény két matróztársára támaszkodva, keservesen nyögve sétált ki a kabinból, fájdalmait jelentősen eltúlozva. Erzsébet megkérdezte, hogyan tudná enyhíteni a szenvedéseit. A hajó parancsnoka, Montecuccoli gróf elképedve fordította a szláv matróz szavait. Alig akart hinni a fülének. A legény ugyanis egy nagy fizetéssel járó udvari hivatalt kért a császárnétól! Erzsébet nem haragudott meg, csak elmosolyodott. Valaki viszont megjegyezte, hogy vannak olyanok, akiknek a kisujjukat nyújtják, és telhetetlenségükben az egész kezet akarják.

 

Káli-Rozmis Barbara

 

Az írásaim jogvédelem alatt állnak. Azoknak engedélyem nélküli, nem megfelelő, teljes vagy részleges, tartalmi vagy szó szerinti idézése plágiumnak minősül, és jogi eljárást vonhat maga után.

 

A kiadvány 20 % kedvezménnyel előrendelhető (4 999 Ft helyett 3 999 Ft-ért): Erzsébet királyné és a magyarok - Barátság vagy szerelem? A könyvet lektorálta: Pálinkás Patricia Zita történész. (Helikon Kiadó)

A cikkhez felhasznált források:
XIX. századi visszaemlékezések és tudósítások.

Ajánlott könyv:
Tolnayné Kiss Mária „Sirály vagyok, sehová se való…” Útközben Erzsébet királynéval (1998) című leveleskönyve.