Kedvelj minket a Facebookon!

ERZSÉBET FARSANGI KALANDJA - Megcsalta a császárt?

„Jó, akkor most elmehetsz.”

 

Erzsébet szeretett névtelenül elvegyülni az emberek között – jobban mondva nem is az emberek között, és nem is a tömegben. Ez nem úgy értendő, ahogyan a Sissi (1956) filmben is hallhatjuk, vagyis hogy a császárné lement a bécsiek közé megvenni férjének a hónapfordulós ajándékot, és a kedves bécsiek örömükben majdnem összenyomták őt. Erzsébet nem jól viselte a tömeget, nem csak azért, mert nem szerette, ha megbámulják. Inkognitóban – amikor nem kellett tartania attól, hogy felismerik, mert a monarchián kívüli országban volt, vagy sűrű fátyol borította az arcát – sem bírta, ha sok ember van körülötte. Jobban szerette a természetet és néhány szerencsés kiválasztott, bizalmas társaságát élvezni, valamint közeli családtagjait (leginkább bajorországi családját, a testvéreit és legkisebb lányát, Mária Valériát értjük ezalatt), mint a társasági eseményeket.

Sisi egészen fiatal korától kezdve bárhol is megjelent, a figyelem középpontjába került. A császárné még a negyvenes éveiben is csodálatos, fenséges és megközelíthetetlen tüneménynek számított a bálokon. Bármilyen eseményen is vett részt – legyen az esküvő, fogadás vagy bál – mindig ő számított a legnagyobb látványosságnak vékony, sudár, 172 centiméteres magasságával (ez korában igen magasnak számított, néhány centivel a császár is alacsonyabb volt) és dús, hosszú, gesztenyebarna hajával. Ez a szerep azonban terhes volt neki, félelmet váltott ki belőle, és tovább erősítette benne a vágyat, hogy megfeleljen a róla kialakult képnek. Nagyon foglalkoztatta, mit gondolnak róla, Erzsébetről az emberek, hány évesnek tartják, szépnek találják-e őt. Ez a kíváncsiság odáig vitte őt 1874 farsangi időszakában, hogy húshagyókedden pazar álruhában és arcát, nyakát, haját maszk mögé rejtve, sűrűn elfátyolozva elment a Musikvereinssaalban (a Zeneegyesület nagytermében) rendezett maszkabálra, amely főleg az arisztokraták és a módosabb nemesek számára került megrendezésre. A titkos “kimenő” gondosan elő volt készítve: csupán bizalmasa és barátnője, Ferenczy Ida, fodrásznője Fanny Feifalik, és egyik komornája, Schmidlné tudott róla. A Hofburgból titokban kijutását az utóbbi hölgy szervezte meg.

Erzsébet (1882) - Hermann Nigg festette

 

Először Corti gróf, Erzsébet első hiteles életrajzírója számol be a történetről, későbbi bibliográfusai (Brigitte Hamann is) erre hivatkoznak, illetve ennek felhasználásával, egyéb kutatásokkal kiegészítetve tálalják a sztorit. Corti Sisi hátrahagyott irataihoz, lányának, Mária Valériának a naplójához és egyéb, ismeretlen feljegyzésekhez is hozzáférést kapott, amelyek felhasználásával megírta, és 1935-ben publikálta könyvét Erzsébetről. Nézzük, hogyan is zajlott ez a kis kaland, amely a császárné számára messze túlmutat azon a húshagyókeddi farsangi éjjelen...

Eljött a maszkabál estéje. Erzsébet és kísérője csak azután lopódzott ki a Hofburgból, amikor már “mindenki” lefeküdt. Ezt ne úgy képzeljük el, mint a filmekben, hogy az arisztokrata hölgy csak felkapja magára az előre kikészített báli ruhát, és már megy is nagy titokban... Erzsébetet ismerve itt is hosszas öltözködési procedúra előzte meg az indulást, amely eltartott legalább egy-másfél órán át. Egy-egy báli eseményt vagy hivatalos megjelenést legalább három órás készülődés (fésülködés-öltöztetés) előzött meg. A császárné még egy kilovagláshoz is hosszasan öltözködött (öltöztették), szorosan befűzette, valamint belevarratta magát a ruháiba (még a lovaglóruháiba is!), nehogy redő keletkezhessen az anyagon, amely alakját egy centivel is teltebbnek mutatná. Ezen az estén haját vörösesszőke, nagy paróka alá rejtették, így a frizura készítése a szokottnál kevesebb időt vehetett igénybe. Sisi ezúttal súlyos, uszályos, sárga brokátruhát viselt. Később ő is beláthatta, hogy nem volt éppen praktikus öltözék az uszályos, vastag ruha egy zsúfolt álarcosbálon. Az egész arcát, sőt az állát és a nyakát is takaró fekete, csipkés álarcot viselt, kezét pedig kesztyű borította, amelyet egy percre sem vett le a bál alatt. Sárga dominónak öltözött be; barátnője, Ida pedig piros dominónak, az ő arcát is álarc borította. A múlt-kor történelmi portálon olvashatunk az úgynevezett dominóbálokról az Újkori bálok a farsangi időszakban című 2014-es írásban: „A jelmezbálok egyik különleges fajtája a 'dominóbál' volt (Bal en Domino, Bal de la cour, Bal à la cour). A dominóbál valójában a velencei mintára megrendezett álarcosbált jelentette. Az elnevezés az olasz nyelvől ered: a Domino kezdetben az olasz és spanyol egyházi személyek (domino) bő, az alsóruházatot eltakaró, fekete színű köpönyegét jelentette. A bő köpönyeg a 16. században került át a világi öltözködésbe, mindkét nembeliek kedvelt ruhadarabja lett. Lepelformája miatt a 18. században velencei karneválruhává lépett elő, és egyre színesebbé vált. Kedveltsége annak ellenére, vagy talán éppen azért volt nagy, mert elkészítése nem volt bonyolult, tehát nem igényelt sem különösebb felkészülést, sem különösebb készségeket, és esztétikailag semlegesnek számított. Mivel ezt a 'köpönyeget' férfiak és nők egyaránt hordhatták, az álarcosbálokon preferált inkognitót és titokzatosságot remekül megőrizhették vele." (A teljes cikk ITT olvasható.)

Hogy elterelődjön a császárnéról minden gyanú (valószínűleg a Burgon belül is, mivel kifelé menet őrökkel biztosan találkozott a két farsangozó, és a kocsis, aki vitte a bálba, szintén láthatta őket), Erzsébet Gabriellának szólíttatta magát Idával, aki a Henriette álnév mögé bújt. Gabriellának a komornát (Schmidlnét) hívták, aki Erzsébethez hasonlóan magas és karcsú volt - a Burgon belül ezzel is igyekeztek ráterelni a gyanút, ha esetleg bárki is rajta kapná őket. Erzsébet egyébként is nagyon halkan, szinte csukott szájjal beszélt (Bővebben erről ITT.), de valószínűsítem, nem, vagy nem nagyon szólalt meg, amikor elhaladtak egy-egy őr előtt, nehogy leleplezze magát a hangjával. Emellett, télről lévén szó, a báli ruha felett valószínűleg palástot viseltek kabát gyanánt, olyat, amely megfelelő volt az alkalomhoz, és amely alakjukat, ruhájuk finomságát sem leplezte le (egy komorna, még ha rá is terelődött volna a gyanú, nem engedhetett volna meg magának ennyire drága ruhát, ezért a császárné és “cinkosai” biztosan elrejtették a Burgban az őrök elől az öltözéket is).

Musikvereinssaal (Zeneegyesület), Bécs (forrás)

 

Megérkezve az estélyre, a bálteremből nagyon gyorsan a karzatra mentek, ahonnan a császárné szemügyre vehette a tömeget. 11 óra tájban Ida javaslatára kiválasztott egy fiatal, elegáns férfit a tömegből, akit Ida leszólított, és felvezetett hozzá. A férfi nem viselt álarcot. Azonkívül, hogy Sisi csinosnak gondolta, az is szempont volt, hogy olyan ember legyen, akivel nem ismerik egymást. A bálban, ugyanis, a felsőréteg olyan tagjai is részt vettek, akik jól ismerték őt személyesen, például a jóképű Esterházy Niki (a nevével ellentétben férfit jelöl). Az arisztokrata származású Esterházy Niki a császárné állandó kíséretéhez tartozott a rókavadászatokon. Erzsébet kísérői hivatalosan, az etikett szerint a főnemesek közül kerülhettek csak ki, egyébiránt Sisinek nem számított (volna), hogy milyen társadalmi rétegbe tartozik bele az illető. Ida is kisnemesi származású volt, nem is lehetett a királyné udvarhölgye, hivatalosan a felolvasónője lett, valamint mielőtt a császárné szolgálatába állhatott, címet kellett kreálni neki (Bővebben erről ITT.). Sigrid-Maria Grössing Erzsébet királyné és a férfiak című könyvében azt olvastam, hogy a császárnét az is érdekelte, Esterházy kivel lesz ott azon a farsangi bálon, ugyanis úgy pletykálták, férjes asszony a választott. Ez lehetséges, hogy így volt, de nem hiszem, hogy elég motiváció lett volna Erzsébet számára ahhoz, hogy részt vegyen egy ilyen zsúfolt rendezvényen, és vállalja a “lebukás” kockázatát. Szerintem inkább az unalom és a kíváncsiság hajthatta. Niki köztudottan csapta a szelet a császárnénak, ez valószínűleg legyezte Erzsébet híúságát. A Burgban (a császári udvarban) rosszindulatú pletykák keringtek kettejük állítólagos “viszonyáról”, amely ezen cikk végén egyértelműen megcáfolásra kerül.

Sisi unokahúga, Marie Larisch grófné emlékiratai szerint (amelyet igen szkeptikusan kell szemlélnünk, hiszen a tényeket gyakran elferdítő írás nem tekinthető hiteles bibliográfiának a császárnéről) Niki az ő (Marie) kezét is megkérte, de Marie, Erzsébet javaslatára elutasította házassági ajánlatát. Helyette, ugyancsak nagynénje tanácsára egy olyan, állítólag nem éppen megnyerő külsejú fiatalemberhez ment hozzá, akitől később el is vált. Erzsébet azt remélte ettől a házasságtól, hogy a jelentéktelen, engedékenynek tűnő fiatalember majd biztosítja unokahúgának a szabadságot ahhoz, hogy bármikor és bármennyi ideig vele, a császárnéval lehessen, utazásaira elkísérhesse. Sajnos a gróf nem váltotta be Erzsébet ezen reményeit. Szintén Marie leírásában olvasható, hogy később ezért a “házassági tanácsért” Erzsébet bocsánatot kért tőle. Larisch grófné, vagyis Marie Wallersee Erzsébet bátyjának, Lajos Vilmos hercegnek és feleségének, a színésznő Henriette Mendellnek rangon aluli házasságából származó gyermeke volt. A kapcsolat okozta botrány (amely a Sissi-filmben is szerepet kap, a kislányt a Sissi harmadik részében – Sorsdöntő évek – is láthatjuk Possenhofenben) mérsékelésére Henriette megkapta a császártól a Wallersee bárónői címet.

Erzsébet unokahúga, Marie Louise von Wallersee-Larisch (Kép: Josef Löwy - Österreichische Nationalbibliothek)

 

Visszatérve a farsangi bálra: Mielőtt Ida felvezette a kiválasztott ifjú férfit úrnőjéhez a karzatra, kérdezgette őt, hogy ezt vagy azt ismeri-e, és miután meggyőződött arról, milyen társadalmi szinten áll a férfi és milyen kapcsolatokkal rendelkezik vagy inkább nem rendelkezik, felvezette őt a császárnéhoz. A fiatalembert Fritz Pacher von Theinburgnak hívtak, és miniszteri tisztviselőként dolgozott. A férfi Erzsébet pazar öltözékéről is láthatta, hogy nagyon gazdag, arisztokrata hölggyel áll szemben. A beszélgetés igen esetlenül indult, Sisi szokás szerint feszengett, a férfi pedig valószínűleg erősen gondolkozott azon, vajon ki rejtőzhet az álarc alatt. Egyszercsak a császárné egy váratlan kérdést szegezett neki „Tudod, egészen idegen vagyok itt. Szeretném, ha kissé tájékoztatnál. Kezdjük mindjárt a legelején. Mit beszél a nép a császárról? Meg vannak elégedve az uralkodásával? Már egészen behegedtek a háború ütötte sebek?” (Corti, 217)

A következő kérdésével pedig elárulhatta volna, vagy inkább el is árulta magát: „Mondd csak, ismered a császárnét? Tetszik neked? És mit mondanak, mit gondolnak róla az emberek?” (Hamann, 377) Pacher kíváncsisága csak fokozódott. Elkezdett gyanakodni arra, hogy a lenyűgözően elegáns és csinos högy maga a császárné-e, viszont óvatosan válaszolt, nehogy éreztesse, gyanút fogott: „A császárnét természetesen csak akkor szoktam látni, amikor kilovagol a Práterbe. Hogy mit gondolnak róla? Tulajdonképpen nem sokat beszélnek róla, mert nem szívesen jelenik meg a nyilvánosság előtt, nem szereti, ha látják, és a lovaival meg a kutyáival van elfoglalva. Mást nem mondhatok, mert akkor talán igazságtalan volnék. Mindenesetre szép asszony.” (Hamann, 377-378) A rendkívül híú Erzsébet csak nem hagyja annyiban. Megkérdezte Pachert, hány évesnek gondolja őt. A férfi arcátlanul odavágta, hogy harminchatnak – mivel a császárné is éppen ennyi idős volt. A hiú Erzsébet úgy megsértődött ezen (feltételezem, remélte, hogy sokkal fiatalabbnak hiszi őt a férfi), hogy ezt mondta: „Jó, akkor most elmehetsz!” A fiatalember azonban nem volt hozzászokva ehhez az utasító stílushoz (amely Erzsébetre jellemező volt), ő nem tartozott a császárné személyzetéhez, és maga is nemesi származású volt. Ez a hangnem feldühítette: „Nahát, ez aztán kedves. Először idehívatsz, kifacsarsz, aztán útilaput kötsz a talpamra.” Erzsébet pedig ehhez a hangnemhez nem volt hozzászokva, hiszen még a császár sem beszélt vele így – az uralkodó nemcsak tetteivel, hanem a szavaival is a tenyerén hordozta az ő imádott Sisijét. Meglepő módon a császárnénak mégis imponált ez a szokatlan hangnem. Később Pacher elmondta, hogy csodálkozást vélt felfedezni a sárga dominó hangjában, amikor ezt a választ adta neki: „Jó, nem bánom, maradhatsz, ülj le, aztán vezess a terembe.”

Erzsébet ezután teljesen feloldódott. Később Pacher így beszélt erről (Hamannál olvashatjuk, 378):

„Ettől a perctől kezdve mintha leomlottak volna a köztünk lévő láthatatlan korlátok. Mintha kicserélték volna az én sárga ruhás dominómat, aki eddig merev és szertartásos volt. Beszélgetésünk, amely a legváltozatosabb témákat érintette, attól kezdve soha többé nem akadt el. Könnyedén belémkarolt, és folyton csevegve sétálgattunk a zsúfolt teremben, és a teremhez kapcsolódó helyiségekben – legalább egy óra hosszat. Nagyon ügyeltem rá, hogy nehogy tolakodón udvaroljak neki, aggályosan igyekeztem kerülni minden kétértelmú szót, csakúgy, mint ő, aki úgy társalgott, mint egy úrhölgy.”

Georg Raab egyik festménye Erzsébetről

Táncolni nem táncoltak, mivel Sisi láthatóan rosszul érezte magát a tömegben (egyébként is mindig iszonyodott a sok embertől), ezt a rossz érzést a meleg, uszályos ruha és a sűrű fátyol és álarc viselése még tovább fokozhatta.

Természetesen látták Esterházy Nikit is, akivel Erzsébet nem beszélt, viszont a férfi láthatóan igyekezett rájönni, ki lehet az elegáns asszony, aki, még így, sűrű álarc alatt is egy feltűnően szép, karcsú és vonzó jelenség volt. A császárné és partnere talán jobban el tudott volna vegyülni, ha Sisi nem egy ennyire értékes, ráadásul magában is tekintetet odavonzó ruhát választ magának. Talán Niki rá is jött, ki rejtőzik az álarc alatt. Ha rájött, mindenesetre nagyokat hallgatott, de talán ő sem tudta egyértelműen eldönteni, valóban a császárné-e a titokzatos szépség, hiszen számára sem tűnhetett valószínűnek, hogy Erzsébet egy ilyen eseményre merészkedik. Pacher szerint a nagy tömegben a táncolók között a sárga dominó “egész testében reszketett”.

Másfél vagy szűk két órát tölthettek el együtt, hiszen éjjel 11 körül-után vezette fel Ida Pachert a császárnéhoz, de már “jóval éjfél után” megjelent, és mielőbbi távozásra sürgette őt. Pacher lekísérte a hölgyeket a fiákerhez, és kívácsisága arra késztette, hogy megpróbálja kissé félre rántani a sárga dominó álarcát, hogy legalább az állát megláthassa, azonban a sűrű fátyol ezt nem engedte.

Erzsébetben mély nyomot hagyott ez a találkozás, kaland, izgató titok. Valószínűleg jóval többet jelentett neki, mint Pachernek, akinek inkább a sárga dominó kiléte miatt furdalta az oldalát a kíváncsiság. Erzsébet, még mindig Gabriella álnéven, néhány nap múlva küldött neki egy levelet saját kézírását elváltoztatva, Münchenből, majd egy hónap múlva még egyet, majd egy harmadikat Londonból (a levelek tartalmából Brigitte Hamann idéz könyvének 380. oldalán). Ezután Sisi már nem írt, Henriette (Ida) jelentkezett, és visszakövetelte a leveleket; a kérést Pacher nem teljesíti.

Hamannál olvashatjuk, hogy „az ártatlan dominótörténetből Erzsébet fantáziája az évek során drámai szerelmet formált” (380.o.), verseiben újra és újra visszatér a bálhoz, és Pacherhez, sőt még meg is másítja a tényeket, vagyis például úgy tünteti fel, mintha együtt ültek volna be a fiákerbe (“Kocsiba ültünk, és - gyerünk...!”), azonban erről „sem Pacher visszaemlékezésében, sem Ferenczy Idáéban nem esik szó”. (381. o.)

Még a Burgban is pletykák keringtek Erzsébet viszonyairól, pedig csak annyiról volt szó, hogy „képtelenek voltak megérteni, hogy Erzsébet álmodozásainak semmi valóságos alapja nincs. Folyton ‘viszonyairól’ pletykáltak (...). A Burgban nyílt titok - mondták -, hogy Erzsébetnek viszonya van Esterházy Nikivel”. Mindezek után nincs mit csodálkozni, miért is gyűlölte Erzsébet a bécsi Hofburgot, és töltött annyira kevés időt Bécsben, amennyire csak lehetett...

Erzsébet 1863-ban (Emile Desmaisons színezett litográfiája Franz Russ festménye alapján)

 

Erzsébetet még tizenegy év múlva is izgatta ez a találkozás, és nem csak a verseiben. 1885-ben újra levél érkezik tőle a meglepett, akkor már házasságban élő Pacherhez, akit arra kér, küldjön fényképet magáról. A férfi ezt a választ küldi: „Nagyon sajnálom, hogy még tizenegy év után is szükségét látod, hogy ezt a bújócskát jástszd velem. Az lett volna a jó játék, ha ennyi idő után végre felfeded magad, és ez legalább szép befejezése volna az 1874-es húshagyókeddnek, mert ennyi idő után már nincs semmi vonzereje az ilyen névtelen levelezgetésnek” (idézi Hamann, 384).

Erzsébet megsértődik, és gúnyos hangnemű verset ír (de nem küldi el Pachernek): „Hitvány kis senkije! / Kopasz volt, és még ronda is - / A szemétre vele! / Mindenütt gyalázata szól, / Mit visszhangozva vet / Sziklától szikláig Tirol - / S egy nő megtoldja, meg.” (Idézi Hamann, 385)

Az alábbi, dallamos verset, amelynek az elejét idézem, Erzsébet még két évvel később kinyomtatva egy levél kíséretében elküldi Pachernek, mintegy a kaland lezárásaként. A verset Mészöly Dezső fordította német nyelvről (Sirály a Burgban c. könyvében közölte). Az alcímet Sisi angolul adta neki, tudott angolul, ezt a nyelvet, mintegy titkos nyelvként nővérével, Helenével is használta menyasszonyként a Burgba érkezése után. A császárnénak maradt fenn angolul írt verse.

A sárga dominó dala - „Long, long, ago”

„Emlékszel a tündökrő teremre ott? / - De rég volt, de rég volt, de rég! - / Ott két lélek véletlen találkozott. / - De rég volt, de rég volt, de rég! - / Indult az a furcsa, baráti kaland... / - De rég volt, de rég volt, de rég! - / Megszólít-e olykor egy távoli hang? - / De rég volt, de rég volt, de rég! - / Még érzed az egykori szó melegét? / - De rég volt, de rég volt, de rég!

Josef Arpad Koppay: Erzsébet (1886)

 

A versből is érződik, hogy Erzsébet a lelki kapcsolatot fontosabbnak tartotta mindig is, mint a testit. Pacherrel kapcsolatban egészen különös lelki-szellemi kapcsolatot érzett, és a leveleiből és a verseiből is árad, meg volt győződve arról, a férfi is ugyanezt érezte. A császárné az egész “viszonyt” túlfantáziálta, Fritz Pachernek messze nem jelentett annyit az a kellemes este, mint neki. Ha nem a császárnét magát sejtette volna az álarc alatt, talán régen el is felejtette volna az egészet. Pacherre leginkább az tett mély, maradandó benyomást, hogy úgy sejtette, a császárnéval töltötte együtt azt a bő órácskát. Nagyon szerette volna kideríteni, de biztosan csak jóval Erzsébet 1898-as halála után, Larisch grófné említett visszaemlékezéséből  tudta meg évtizedekkel később, 1913-ban (Marie Wallersee-Larisich emlékiratai Sisi udvarában címen jelentek meg magyarul 2017-ben). Marie a történetet igencsak kiszínezte.

 

Akik kételkednek Erzsébet férjéhez való hűségében, illetve hisznek azon újságcikkeknek, irományoknak, amelyek azt állítják, hogy Sisinek sok szerelmi viszonya volt, vagy legalábbis hogy egyáltalán volt... Álljon itt végezetül Pacher véleménye, amelyet azután vetett papírra, amikor Larisch grófné emlékezését olvasta: „Ha a császárné többi kalandja is éppoly ártatlan volt, mint ez a farsangi tréfa, amelyet a la Harun al-Rasíd üzött velem, akkor tényleg nem kellett szemréhányást tennie saját magának.” (Idézi Hamann, 386)

A császári udvarban, a Hofburgban arról is rosszindulatú pletykák keringtek, hogy Erzsébet szerelmes volt gróf Andrássy Gyulába, sőt meg is csalta vele a császárt. Ennek megcáfolására a fenti történet is jó példa lehet, ellenvéleményem az alábbi cikkemben is olvasható. Erzsébet nem tartotta volna ekkora dolognak ezt az ártatlan kis farsangi kalandot, ha ennél komolyabb “kapcsolatba”, “viszonyba” keveredett volna bárkivel is. Arról pedig, hogy mennyire nem tartotta fontosnak a testi kapcsolatot Sisi, ITT olvashatnak az érdeklődök.

Ajánlott írás: BARÁTSÁG VAGY SZERELEM? Erzsébet királyné és Andrássy Gyula

Felhasznált szakirodalom:
Erzsébet királyné Brigitte Hamann - Európa Könyvkiadó
Gróf Corti Egon Cäsar: Erzsébet
Marie Louise von Wallersee-Larisch: Sisi udvarában
Sigrid-Maria Grössing: Erzsébet királyné és a férfiak (Királyi házak)
Mészöly Dezső: Sirály a Burgban. Erzsébet királyné költeményei