Volt olyan, amelyiknél szorongtam, vagy ingerült lettem. Pedig én felnőtt vagyok, így jó sok időm volt már arra, hogy kontrolálni tudjam a rám ható benyomásokat. Igaz, más korban szocializálódtam. Az egyetlen virtuálisnak mondható behatást a TV jelenthette volna, de heti egy-két filmtől és az esti mesétől eltekintve nem volt része az életünknek.

Az elgondolkodtató tény az, hogy elképesztően sok a mentális problémával küzdő gyerek. Gondoljunk csak bele, hogy az elmúlt 15-20 évben mekkorát robbant a kommunikációs iparág. És most tekintsünk vissza az evolúciós fejlődésünkre! Mennyi idő alatt alkalmazkodott a testünk mellett az idegrendszerünk a fejlődéssel járó változásokra? 15-20 év mérhetetlenül kevés idő ebben a tekintetben. Meggyőződésem, hogy az ember nem képes befogadni ezt a nyomást sérülés nélkül, mert nem volt ideje alkalmazkodni a változásokhoz. A gyerek is ember. Hiába trenírozzák már egészen pici korától, a félelem, az öröm, a szorongás vagy a felszabadító érzés alapjában kódolt bennük. Az, hogy ezeket az érzéseket mik váltják ki, nem mindegy.
Az én generációm, ha fű alatt hozzá tudott jutni egy esti krimi megnézéséhez - amiben akkor még képileg csak utaltak a gyilkosságra - , napokig nem tudott aludni. Fel voltunk zaklatva.

A reklámokról, a szexualitásról és számos aberrációról nem is szólva.

Az inger, az inger marad. De mi zajlik, a kis fejekben? Apátia?  Természetesnek véli? Hová tolódik az értékítélet, az ingerküszöb? Hol az egy?

Mit tehet az a szülő, aki elevenen megélte ezt a robbanásos technikai fejlődést? Amellett, hogy saját magának is fel kell dolgoznia a rámért hatásokat, árral szemben kell eveznie csemetéivel egy ladikban. Erős karok kellenek és jó nagy lapátok.

Hol van még a kamaszkor?

Kép forrása: clry2 via VisualHunt.com / CC BY-SA