Hm... Valentin nap. Ma van Valentin nap. - Jött a felismerés, s vele együtt a kérdés és bizonytalanság, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Ez a Valentin nap valahogy nekem "elcsúszott", egyszer csak lett. Mégpedig nagyon hamar. Pont úgy jártam most, mint néhány évvel ezelőtt nem sokkal Szilveszter után, amikor egyszer csak színes csokinyulakat kezdtem el látni mindenhol. Nem, nem képzelődtem, valóban így volt. Épp a gondolataimba merülve latolgattam, mire van szükség a Lidlben, amikor döbbenten, tágra nyitott nagy szemekkel vettem észre a mindenféle színű és méretű, húsvétra hívogató csokinyulakat.

Ahogyan álltam a polc előtt szinte kővé dermedve attól a felismeréstől, hogy már megint lemaradtam miközben az idő kíméletlenül halad előre, a csokinyulak csak vigyorogva és önelégülten bámultak rám, a hátam mögött egy jókora testes női hang kiáltott föl ékes magyar káromkodással.

 - Azta...! Hát nem hiszem el. Húsvéti nyulat látok?

Olyan egyszerű nyersességgel és őszinteséggel fogalmazta meg ezt a kérdést ez a kissé testes nő, hogy szinte hálát éreztem felé azért, mert a lehető legerőteljesebben kimondta, amit én is gondoltam. Ugyanakkor a "bűnösségemet", amit éreztem a nyúl láttán, hogy lemaradtam, hogy nem is vettem észre, hogy már itt a következő ünnep, hogy talán figyelmetlen vagy tán érzéketlen lennék az ünnepekre, én egyedül ezen az egész világon, aki áll a Lidl polca előtt döbbenten és nem tudja felfogni mit keres a tél végén büszkén vigyorogva a sok nagyképű csokinyúl... Szóval ez az idegen nő átvállalt a felelősségemből és "bűntársammá" szegődött így ismeretlenül is. El nem tudom mondani, milyen hálát és barátságot éreztem ezért.

Mosolyogva fordultam meg. Ránéztem barátságosan, és csak annyit mondtam:

 - Köszönöm. Én is épp ezt gondoltam amikor ön kimondta.

A nő visszamosolygott rám, mondott még egy-két ízes, jelzőkkel teli mondatot, aztán továbbállt, én pedig szeretettel néztem utána. Kimondta, amit én nem mondtam ki, de gondoltam. Valami nagyon hasonlót. Vicces. Van, amikor emberek ugyanarra gondolnak egy adott dolog vagy tárgy láttán. Ez most bebizonyosodott. Ez nem kor vagy végzettség, de nem is élettapasztalat függvénye, hanem valami más, kollektív dolog lehet, amit elmagyarázni nem tudunk, mégis néha összeköt bennünket, mindannyiunkat.

Szóval Valentin nap. Szerelmesek napja, vagy ilyesmi. Nem régi ünnep nálunk, inkább divatos. Ezért nem annyira szimpatizálok vele. De ha belegondolok abba, hogy megünnepelhetem a szerelmesemet valami kedves szóval, meglepetéssel, már nem is olyan rossz ünnep ez. A képzeletem máris elkalandozott. Szemeim előtt megannyi szerelmes jelenet játszódott különös, újabb és újabb forgatókönyvekkel, mit is csinálhatnék, milyen örömet okozhatnék a szerelmesemnek. Ismét elmosolyodtam. Minden tetszett. Valentin nap. De jó. Mennyi szerelmes jelenet... a főhős belép az ajtón, a nő a nyakába ugrik finoman, megsimogatja a férfi haját, megannyi pipacspiros csókot nyom az arcára, homlokára, szájára. A férfi örömmel, szerelmesen viszonozza mindezt, erős karjaival ölelve át a lányt, aki pedig biztonságban bújik el az erős, nagy vállak mögött... Nincs megállás. Megannyi újabb és újabb szerelmes jelenet, forgatókönyv, amely egy nő fejében megjelenhet, formálódhat örökkön örökké.

Valentin nap. Egy kicsit más, egy kis piros folt, pirosas - rózsaszínes, lilás, giccses szív a sok szürke téli nap között. De nagyon óvatosnak kell lennünk, mert ha egy kicsit is elmerengünk nemsokára hirtelen "befigyel" a sok csokinyúl és abban aztán semmi, de semmi romantika nem lesz, és nézhetünk majd megint...