A mai modern ember, akiről egyre inkább azt érezhetjük, hogy gyökereit elvesztette és sodródik a világban, egyre több alkalommal fordul a spiritualitás felé, hogy igazi önvalóját megtalálja, és felfedezhesse a világ titkait abból a célból, hogy lábát stabilan megvethesse a földi létsíkon, és menedéket, erőt, valamint útmutatást találjon. Ezzel nincsen semmi baj, hiszen mindannyian szeretnénk visszatérni ahhoz az Ősforráshoz, amelyből származunk, azonban az, hogyan fogadjuk be ezeket a tanításokat és hogyan értelmezzük őket, már más kérdés.

Ezekben a változó időkben a mindennapi embert nagyon sok hatás éri; ezt úgy kell elképzelni, mint apró magokat, amelyek folyamatosan a földre kerülnek, és megfelelő körülmények között kicsírázva virágba borítva építik az emberi lélek mélységeit. Persze, ennek is sok buktatója van, hiszen nem mindegy, hogy mire használjuk fel ezeket a tudásmorzsácskákat. Arra, hogy jobb emberek legyünk, és elinduljunk egy úton vissza a Forráshoz? Esetleg a saját védelmünkre, hogy fegyverként forgathassuk mások előtt ezeket a megszerzett kincseket? Ha az utóbbiról van szó, akkor sajnos már nem arról szól a dolog, amiről kellene; nem saját magunk épüléséről, hanem valami olyasmiről, amelynek sajnos nem a lelki síkhoz van köze, hanem az egóhoz.

Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, érdemes megismerkednünk egy Zen tanmesével, amelyben a mestert kérdezi a tanítványa arról, hogyan tudja majd a tudást jó dologra használni. A mester így válaszol: „A tudás olyan, mint a tiszta forrásvíz; amelytől mindannyian felfrissülünk; azonban, ha olyan edénybe töltöd, amelyben előtte méreg volt, akkor a tisztaság és a frissesség eltűnik, és a víz ihatatlan lesz. Ha viszont olyan edényt választasz, amely tiszta és semmiféle káros anyag nem érintette, a frissesség megmarad.”

Ezzel így vagyunk mi is; ha a tudást arra használjuk fel, hogy saját magunk szükségleteit kielégítsük, és addig csűrjük-csavarjuk, hogy beférjen saját magunk kapuján, akkor ez nem a lelki szükségleteink táplálásáról szól, hanem az egónk hatalmának növeléséről.

Persze, falhatjuk a spirituális irodalmat, kiemelhetünk olyan gondolatokat, amelyek tetszenek, és dobálózhatunk velük, de ebben az esetben a lényeg vész el. Ahhoz, hogy az egónkat legyőzhessük, érdemes az életet, mint folyamatot holisztikus egészként szemlélni. Az a néhány évtized, amelyet földi keretek között tőlünk el, ugyanannyira, ha nem jobban szól a tanulásról, önmagunk (nem az egónk) építéséről, valamint arról, hogyan lehetünk jobb emberek.

A kérdés az, hogy mi is pontosan az EGO. Valódi önmagunk és személyiségünk? Nem, egyáltalán nem erről van szó. Az ego nem más, mint amit a földi létsíkon emberi testben saját magunkról gondolunk, megélünk; tehát elmondhatjuk azt, hogy vágyaink, emlékeink és döntéseink alacsonyabb rezgésszintű megtestesülése, így a lélekkel nem vonható össze. Az ego ad képet arról, hogyan éljük életünket, mit gondolunk magunkról és másokról, valamint ebben a világban (sajnos) ezen keresztül éljük át ehhez a létsíkhoz tartozó élményeket.

Azonban, ha a szellemi tanításokat ezen keresztül értelmezzük és fogadjuk be, akkor a lényeg már elveszik; hiszen az isteni igazság megerőszakolása és saját világunkba történő begyömöszölése már saját vágyainkról, szubjektív igazságunknak a megerősítéséről szól, nem a szellemi fejlődésünkről.

Aki az egóján keresztül szemléli a világot, és nincs más célja, mint hogy igazságát különböző helyzetekben igazolja a szellemi világ törvényeinek segítségével, az bizony hibát követ el, mert a lényeg pont itt veszik el. Ahhoz, hogy jobb emberek legyünk, le kell győznünk az ego vágyait, meg kell tanulnunk nem ítélkezni mások felett, és alázattal kell lennünk mindennel szemben, ami körülvesz minket, akár itt a földi síkon, akár a magasabb dimenziókban. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne védjük meg magunkat, ilyen helyzetben vagyunk, hanem próbáljuk más szemmel nézni a dolgokat. Mindannyian gyakran kerülünk konfliktusba másokkal, és bizony, nagyon nagy a kísértés, hogy magunkat toljuk előre – engedelmeskedve az ego hívó hangjának.

A kérdés az, hogyan lehetünk úrrá saját egónk felett? Először is legyünk azzal tisztában, hogy jelenlegi életünk gyökereit a földi világban vetettük meg, azonban ágaink az ég felé törnek. A Fa-hasonlat kiváló kiindulási pont lehet számunkra, hiszen a lehető legjobban írja le az itt megélt létezésünket. Ha már tisztában vagyunk azzal, hogy a lélek jóval több, mint a fizikai test, akkor már jó úton haladunk a megértés felé.

Persze, mivel emberek vagyunk, gyakran követünk el hibákat, időnként tévútra csal minket saját egónk. Aggodalomra semmi ok, hiszen ez „benne van a pakliban”. Azonban a kérdés az, hogyan mit kezdhetünk ezzel? Ha felismerjük a rossz döntés okát és miértjét, akkor már megtettük az első lépést ahhoz, hogy fizikai világ korlátait magunk mögött hagyhassuk. Merjünk bocsánatot kérni magunktól, és másoktól! Ne vergődjünk az önsajnálat, a lelkiismeretfurdalás mocsarában, mert ezzel saját magunkat vágjuk el attól, hogy ismét a fény felé fordítsuk arcunkat. Azonban, ha nincs lehetőségünk arra, hogy tisztázzuk magunkat vagy túl mély a fájdalom ahhoz, hogy az első lépést megtegyük, akkor érdemes égi útmutatással akár egy meditáció vagy egy mantra segítségével kioldást kérni. Higgyük el, segít!

Tanulás és megtapasztalás. A kereső, hétköznapi ember számára jó kiindulási pont lehet a meditáció; összekapcsolódhatunk az Ősforrással, kiléphetünk a stressz és a fizikai dimenzió korlátai közül, útmutatást kérhetünk Belső Vezetőnktől vagy Őrangyalunktól, illetve jobban átláthatjuk a világot, amelyben élünk. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy tudatosan éljük meg az életünket, és fogadjuk el, hogy az igazi boldogság nem a földi létsík vágyainak, ösztöneinek és termékeinek a hajszolása, hanem a magasabb létsíkok ajándéka. Ne féljünk útmutatást kérni döntéseink előtt! Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, érdemes a spirituális világ törvényeivel is megismerkedni (Deepak Chorpa kiválóan mutatja be őket az Élet Hét Törvénye című könyvében), ugyanakkor érdemes lenne megtanulnunk szeretni és elfogadni magunkat minden hibánk ellenére is. Ha rábízzuk magunkat az Isteni Igazságra, hogy végezze dolgát, és új helyzetekbe vigyen el minket, akkor ugyancsak jó irányba mozgunk. Nézzük meg jobban vágyainkat! Van köztük olyan, amelyre igazán nincs is szükségünk? Légy bátor, engedd el őket, hiszen saját magad fejlődéséhez nem kellenek!

Ugyanez a helyzet a körülöttünk lévő emberekkel is; ha már egyre magasabb és tisztább rezgésszintek felé mozdulsz el, bizony előfordul, hogy jónéhány, általad is nagyon kedvelt ember is a hátad mögé kerül. Természetes érzés az, ha fáj és szomorúak vagyunk elvesztésük miatt, de tudjuk azt, hogy a találkozás közöttetek arról szólt, hogy egymásnak tudjatok valamit adni és tanulni. Ahogyan bizonyos utak találkoznak, el is válhatnak; ahelyett, hogy a kereszteződésre rohannánk vissza, gondolkodjunk el azon, hogy mit is kaptunk attól a valakitől, és menjünk tovább, hiszen még sok csodálatos találkozás vár minket.

A konfliktus szerepe is egy kulcskérdés ebben az aspektusban. Mielőtt felvennénk a kesztyűt vagy kitörnénk azzal, hogy saját magunkat igazoljuk és védjük, érdemes megnézni a problémát más szemszögből is. Többek leszünk attól, ha belépünk a virtuális ringbe és az első ütést mi tesszük meg? Ha az ego szemszögéből nézzük, mindenképpen; azonban ha a fenti csatornákkal összekapcsolódva szemléljük önmagunkat kívülről, akkor semmi esetre sem. Miért kerülünk konfliktusba? Az egónkra mért ütés miatt? Vagy esetleg amiatt, hogy tanuljunk belőle valamit? Merjünk megállni és gondolkodni, mielőtt lépnénk vagy ütnénk!

Az élet csodálatos, soha véget nem érő folyamat, amelynek csak egy rövid része játszódik itt a földi színpadon. Legyen szó tragédiáról vagy komédiáról, rajtunk áll egyedül, milyen módon játszunk. Azért, hogy ragyogó jelmezben magunkra ragadjuk a figyelmet, és a függöny lehullta utáni tapson gondolkodjunk? Vagy inkább amiatt, hogy a helyünket megtaláljuk a díszletek között, és lehetünk akár apró porszemek vagy esetleg jelentős karakterek a színdarabban, a legjobbat hozzuk ki magunkból? Persze, követhetjük az ego talmi csillogását, de akkor ne csodálkozzunk azon, hogy újra visszatérünk oda, hogy belebújjunk újra abba a jelmezbe. Viszont, ha a Lélek útjain indulunk el, kívülről lehet, nem lesz annyira látványos a parádé, de belül igazi katarzis és boldogság vár ránk. A döntés mindig rajtunk áll.

Képek forrása: Pixabay