Tamara

Verőfényes késő őszi nap volt. A konyhában tettem-vettem, amikor egyszerre Kriszta toppant be az ajtón. Köszönt is talán, bár ebben a mai napig nem vagyok egészen biztos. Áradt belőle a keserűség. Lehuppant az előszoba kanapéjára, s némán bámult a semmibe. Mint aki se lát, se hall. Csak üldögélt, magába roskadva.

Nem szólt, én meg nem erőltettem. Ha léptei énhozzám vezették, előbb-utóbb úgyis elbeszéli, mi nyomja a szívét. De tán nem is beszélni akar. Talán csak egy csöndes, nyugodt zugra vágyik éppen, ahol elbújhat a világ szeme elől. Idő múltán azonban nem bírtam tovább. Az én Kriszta barátnőm, meg az elesettség?

Kicsi bántja a nagyot – szól a régi mondás. De hogy olykor mennyire igaz! Újabb gyermekáldás volt kilátásban, amit a Teremtőn kívül senki más e világon nem tervezett és nem látott előre. A kis Peti mellé, aki reggeltől-estig kitölti szülei egész napját, még egy csöppség? A tengernyi gond, baj, elfoglaltság tetejébe még ugyanannyi? És ha ő sem egészségesen jön a világra? Mi lesz majd akkor?

Súlyos kérdések.

A felállás megváltozott, neki megeredt a nyelve, én meg csak hallgattam, s bámultam bambán magam elé. Tenyerem észrevétlenül odatévedt, enyhén gömbölyödő pocakomra, ahol épp a napokban éreztem először az első fészkelődéseket. Belém nyilallt egy pillanatra az érzés, micsoda hálával tartozom a Gondviselésnek, amiért engem mégiscsak kevesebb rettegni valóval vert meg, mint szegény barátosnémat. Két egészséges gyermek után az ember joggal reméli annak a harmadikat is, bár biztosíték ugyebár semmire nincsen.

Nemigen kellett győzködnöm, és hiába is tettem volna, ha ő úgy határoz, hogy nem meri vállalni a kockázatot. Azt hiszem, épp arra az egyetlen, biztató szóra vágyott, amit egyedül tőlem kaphatott meg talán. Amint eldöntötte, jöjjön, aminek jönnie kell, lehullt róla a döntés súlyos kolonca, s épp olyan boldogan várta születendő gyermekét, mint mondjuk én, vagy bármely más várandós édesanya. Hetekkel később boldogságtól ragyogva mesélte, hogy mindenféle vizsgálatokon járt, azt mondják, a baba egészséges lesz. És ő hitt benne, hisz egyebet úgysem tehetett volna.

A kis Tamara négy hónappal korábban, egy kiló húsz dekásan jött a világra. Kriszta túl jó ember ahhoz, hogysem kesztyűs kézzel bánna vele az élet. Két gyermeknek adott életet, de hogy milyen érzés, amikor egy édesanya először veszi keblére repesve várt újszülöttjét, azt sosem tudhatta meg. Tami anyjától elszakítva, inkubátor alatt töltötte első hónapjait. Nagyjából abban az időben került haza, amikor még csak megszületnie kellett volna. És öt hónaposan sem érte el azt a súlyt, amit az én három hetes kicsi lányom.

Teltek az évek.

Sok időt töltöttünk együtt. Összecsaptuk a lurkókat, mint libapásztor a ludait, hadd múlassák az időt. Peti többnyire csendben, félrehúzódva tett-vett, és szemlátomást nem zavarta, hogy a két lányka eget verő hancúrt csap körülötte. Olykor egyet gondolt, ment a maga feje után. Tán úgy hihette, lelt egy szabad pillanatot, amikor senki nem tartja szemmel, s afféléket is kipróbálhat, amit máskor nem tanácsos.

A két lányka nyakig volt a várépítésben, Tami bátyjának háttal túrta a homokkupacokat, elmerülten igyekezett egybeterelni a rakoncátlan homokszemeket. Peti kihasználva a soha vissza nem térő alkalmat, loppal körbenézett, s kíváncsian beletapicskolt a kerti csap melletti apró tócsába. Arcára kiült a tilosban járás semmihez sem hasonlítható izgalma. Közelebb oldalazott, megbabonázott pillantása a tócsa felkavarodott vizén. Nekirugaszkodott, láthatóan arra készült, hogy megpróbálja rávenni a tócsa víztartalmát a mielőbbi felszívódásra.

- Peti ne pancsolj! – szólalt meg oda sem pillantva a nem egészen három esztendős Tamara. Egész idő alatt feléje sem nézett, háttal ült neki, mégis minden pillanatban pontosan tudta, mit csinál éppen Peti. Bentről, az előszobából figyeltük őket, észrevétlenül. – Most nézd meg, hogy néz ki a kezed!

Peti a húgára nézett, majd a kezét bámulta meg. Aztán visszaült előbbi helyére, és némán pakolászta tovább a játékautóit.

Évekkel később, amikor először jöttek néhány napra látogatóba hozzánk, apró kavarodás támadt az udvar ura körül, aki egy hétesztendős roti lány. Alapjában véve jól elvan az emberekkel, noha érteni nem mindig érti őket. Kivált azt nem foghatja fel, miért néznek rá olyan rémült szemekkel. Persze érthető, hisz tükörbe még aligha nézett.

Biztos, ami biztos alapon, szükségesnek éreztük elkülöníteni a gyerekhadat meg a lábasjószágot. Dzsennike, aki a bezártságot épp csak hírből ismeri, és a puszta gondolatára is kirázza a hideg, kénytelen volt három egész napot karanténban tölteni. (Krisztáék távoztával, ahogy ő először kitehette lábát az udvarra, alaposan darabokra is marcangolta a gazdi papucsának egyik párját, csak hogy rendre utasítson bennünket.)

Míg odakünn tombolt a kánikula, nemigen dugtuk ki az orrunkat a lakásból. Peti a kedvenc mesefilmjeit vette sorra, órákig elüldögél a tévé előtt, ha úgy hozza a helyzet, magába feledkezve dudorássza a betétdalokat. Imád énekelni. Annál jobban már csak táncolni szeret. Hatalmas murikat csapunk, és mindig ő annak a közepe.

Tamara az addigra már komoly felnőtt hatéves leányka, rendszeresen előkeveredett a különféle méretű, hajszínű és nevű babák rogyadozó halmai alól, és szigorúan rászólt rezzenéstelenül ücsörgő bátyjára:

- Peti, idd meg a teádat! Peti, menjünk el pisilni! Peti, töröljük meg az orrod! Peti gyere enni! Peti mossuk meg a kezed!

Álomszép, tündéri kicsi lány. Vonásain ott ül a nagy testvér tapasztalata, tudása és komolysága, ám ragyogó kökényszemeiben, ahogy szikrázón ráveti őket az emberre, folyton ott ücsörög a mosoly. Csöndes, de határozott, halk szavú, de halk szavai mindig célba találnak.

És sosem panaszkodik.

Annál inkább megállt bennünk az ütő, amikor naplemente előtt valamivel hagytuk kicsődülni a fiatalságot az udvar csábítóan zöldellő gyepszőnyegére. Alig telt belé néhány perc, Tami éles sikolya hasított belénk. Épp az utolsó simításokat végeztük reménybeli vacsoránkon.

Kriszta halálra váltan felkapta a fejét, futott, mint a nyúl. Nagyság szerinti sorrendben rohantunk utána, bár ez teljes egészében a véletlen számlájára írandó. Odakint meg szinte öröm volt nézni, ahogy megértve a helyzetet szinte egyszerre kaptunk a szívünkhöz és kezdtünk pihegni, mint a kétnapos kacsa a róka távoztával.

Az történt, hogy Peti túl közel merészkedett a kutyahölgy szállásához. Már legalábbis Tami megítélése szerint, hisz Peti meg épp hogy nem találta elég közelinek a közte meg a roti között kialakult viszonyt. Mint kiderült, Tami, a szokott módon, oda sem pillantva figyelmeztette néhányszor a veszélyre, ám ő ez alkalommal fittyet hányt az intő szóra. Tami meg, rémületében nem látván egyéb kiutat, torka szakadtából visítani kezdett, aminek hatására Peti bűntudatosan megtorpant, a kutya a drótháló túlsó felén döbbenten kimeresztette a szemeit, és megütközve bámulta a kislányt, a másik két lány – az én csemetéim – elfehéredve odakapták a szemüket Petire, mintha pillantásukkal próbálnák megállásra bírni, mi meg, a halálra rémült, két szülőpáros enyhe szívbajt kaptunk.

Miután Peti letett arról, hogy akár egyetlen lépéssel is közelebb kerüljön a kutyához, Tamara megnyugodva visszafordult a labda felé, és látszólag ügyet sem vetett többé nálánál idősebb öcsikéjére.

Látszólag.

A Gondviselés mindig tudja, mit miért tesz, és hogy kinek mire van szüksége. Petinek gondoskodásra, édesanyjának a tudatra, hogy bármi történjék, Peti nem marad egyedül. Mindig lesz aki figyelmeztesse:

-Peti, mossuk meg a kezed!    

Az első rész itt olvasható: Peti

Képek forrása: Pixabay 1, 2