Az élet szigorú, sokszor oly kegyetlen arca mostanában mintha megenyhült volna az Öreg körül. Mély barázdái is kissé kisimultak, habár lehet, hogy ezt csak a frissen borotválkozás tette.

Kiment a kertbe szeretett fáit gondozni. Gyakran beszélgetett velük. Hitte, hogy attól olyan szépek, egészségesek. Válaszukat is mindig megértette. Természetesen, ezeket a válaszokat a saját szíve dobogta, ennek ellenére biztos volt benne, hogy a vén diófa üzeni.

Ugyanolyan este volt, mint a többi. Mégis, valami… más volt. Talán szebben ciripeltek a tücskök, talán finomabban simogatott a langyos szellő.

Megérintette a vén diófa törzsét. Ettől mindig erősnek érezte magát. Megszokta már az egyedüllétet, hiszen szeretett felesége sok évvel ezelőtt elköltözött tőle… az örök boldogság birodalmába.

Egyetlen lánya az ország másik felében élt, az Öregnek nem is ez fájt igazán, hiszen az az élet rendje, hogy a gyermekek szárnybontogatásuk után saját életet élnek. Nem is akarta ő soha magához láncolni. Hanem az fájt igazán, hogy ő is magányosan tengeti életét, nem sikerült társat találnia. Szakmájában sem tudott elhelyezkedni, pedig mindig szorgalmas, törekvő teremtés volt. Valami konyhán talált állást, és ennek is örülni kellett, nem mintha ezért tanult volna az egyetemen.

A fa alatt várta általában az estét. Itt köszöntötte a csillagokat, gyönyörködött a felkelő Hold ezüstös pitvarában. Jó ideje nem érezte már nyomasztónak az egyedüllétet, nem is igazán értette, miért panaszkodnak annyian. Neki itt van a diófa! Az udvar, a pici kis háza és az emlékek. Tennivaló pedig bőven akad!

- No, diófa! Ma nagyon szép esténk van! – köszöntötte, s hátát nekidöntve leült alá.

- Te is hallod a madarakat? Ezek biztosan a rigók! Nekik is jó napjuk volt, ahogy hallom!

Ásított egy nagyot, simogató tekintettel nézett végig udvara minden szeretett szegletén. Időnként elmélázott egy bokron, egy-egy fűszálon. Milyen más a fű kora reggel, mikor harmatcseppek csillognak rajtuk! Ezek a harmatcseppek biztosan valaki örömkönnyei, gyémánt gyöngyök. Vagy talán a természet könnyezi a tovatűnő éjszakai álmát? Most viszont álmosan hajladoznak, és sokféle zöldben pompázva búcsúztatják a múló napot.

Egy alakot látott közeledni. Ki jöhet hozzá ilyenkor? Kezét szeme fölé helyezte, szemöldökét összevonta, hogy jobban lássa az illetőt. Korát meghazudtolva ugrott fel, s karja ölelésre lendült, de mindjárt meg is állt a levegőben.

- Ó, nem! Nem lehet igaz! S a harmatcseppek a hajnali fűszálakról hirtelen a szeméből buggyantak elő.

- De igen, igaz. Édesapám – mosolygott a lánya, s átölelte két karjával apja nyakát, akinek karjai most fejezték be a mozdulatot. Óvatosan átölelte gyermekét. Vigyázva, nehogy túlságosan magához szorítsa előredomborodó pocakját.

- Kislányom! Hát… nem is mondtad.

- Meglepetésnek szántam. Tudtam, hogy örülni fogsz… nagypapi!

Az Öreg nem kérdezett semmit. Csak átkarolta lányát, s lassan megindultak a ház felé. Az ajtóból még visszanézett a vén diófára. Most is megértette szavait.

Képek forrása: Pixabay 1, 2.