2024-12-21 18:16
Jelenleg online: 40 fő
Kedvelj minket a Facebookon!
MIKE OLDFILED - DISZKOGRÁFIA 4. (1989-1991)
A nyolcvanas évek végére Mike Oldfield egy újabb fordulóponthoz érkezett el zenei munkássága tekintetében. Az elmúlt majdnem húsz évben a hosszabb struktúrákat lassan felváltotta a rövidebb formákat előnyben részesítő rockszerző, aki ezt az egyszerre csiszolt populáris hangzást könnyűzenei kategóriák felé emelte. Az évtized utolsó éveire a művész kapcsolata a kiadójával megromlott, így Oldfield szeretett volna kikerülni a Virgin égisze alól, hogy egy másik kiadónál megvalósíthassa további terveit, azonban még a szerződés szerint néhány lemezt el kellett készítenie, hogy ezt véghez tudja vinni. Ennek következtében az eddigi keretek, amelyek a zenész számára biztonságot nyújtottak, ekkortájt már inkább akadályoznak tekinthetők.
A három év alatt megjelenő három album közül kettő igazi válságtermék, mivel a művész fejében teljesen más struktúrák járnak, mint ami ezekre a lemezekre jellemző. Ennek ellenére Mike Oldfield igyekezett ezekből a legtöbbet kihozni Az ekkortájt megjelenő három album azt az időszakot jelzi, amikor a rutinba és mások véleményébe belefáradt művész hosszú idő után megrázza magát, hogy új utakon indulhasson el a következő években.
EARTH MOVING - 1989
Az előzőekhez képest egy komorabb, sötétebb lemezről van szó, amely jobban fordul a közéleti témák felé, valamint egyszerű zenei struktúrájának köszönhetően kiválóan olvad bele az aktuális popzenei trendekbe billenyűjátéka, sampler-es és dobgépes megoldásainak köszönhetően. A karcos gitárjáték szintén újdonság, amely kiválóan ellensúlyozza az elektronikus megoldásokat, és a korszakra jellemző glam-es, néhány helyen már metálos környezetet teremt. Ugyancsak újdonságnak tekinthető, hogy hosszú instrumentális darab nem hallható, ez helyett a rövidebb dalformák uralják a zenei anyagot. A sokak számára elutasított lemezt, ha szerzői albumnak értelmezzük, sokkal könnyebben szerethetjük meg, hiszen jónéhány kiemelkedő alkotás hallható itt. A Holy egy igazi rádióbarát rock dal, amelyben Adrian Belew énekel. A glam-es, markáns vokálokat felvonultató Max Bacon által rögzített Hostage ugyancsak figyelemre méltó.
A Far Country (Mark Willliamson) balladisztikus hangvétele egyszerre hozza a korszak nagy előadóinak (U2, valamint a skót Runrig) dallamvilágát, valamint a nyolcvanas évek popzenejét is. Ez utóbbi a direkt, poplistákra szánt, Innocent-ben (Anita Hegerland) még jobban tetten érhető. Hasonlóan a könnyedebb hangvételt képviseli a címadó Earth Moving (Nikki "B" Bentley), valamint a két dalt tartalmazó zárótétel (Nothing But /Bridge To Paradise) is Carol Kenyon és Max Bacon előadásában. A Runaway Son ismét egy jól hangszerelt rockra építkező szerzemény, akárcsak a Deep Purple és a Rainbow-hatásokra építkező See the Light, amely egyértelműen a lemez legjobb dala. Sokak örömére Maggie Reilly is visszatért, az ő előadásában hallható, spanyolos gitárszólót felvonultató Blue Night a korong lassabb vonulatához tartozik.
Az Earth Moving jelszava egyértelműen a direkt dallamformák és hangszerelési megoldások, amelyeket hallgatva hiányérzetünk lehet, hogy a progresszivitás helyett a popzenei struktúrák visznek mindent. Ennek ellenére egyáltalán nem rossz lemez az évtized utolsó korongja, azonban a korábbi munkákkal összehasonlítva nem üti meg azok művészi színvonalát.
AMAROK – 1990
A korszak második albumán sokak örömére és meglepetésére Mike Oldfield visszatért azokhoz a formákhoz, amelyek a hetvenes évek első felére voltak jellemzőek. Annak ellenére, hogy a kiadó a Tubular Bells-hez való visszatérést szorgalmazza, a művész itt egyértelműen a harmadik lemez, az Ommadawn megoldásait viszi tovább. Az egytételes, hatvan percet is túllépő szerzemény azonban jóval több avantgárd hatással és frissebb hangzással tér vissza a klasszikus struktúrákhoz. Az elektronikus világ helyett egy jóval letisztultabb, hagyományos hangszerekre épülő produkció született, amely sokkal dühösebben, ironikusabban szól, mint a hetvenes évek alaplemezei. A több, rövidebb darabból felépülő zeneműben a hagyományos Oldfield-es hangszerelés mellett fontos szerepe van a vokódereknek, különböző zajforrásoknak (porszívó, cipőtalp, helikopter-modell), valamint hallhatunk egy nagyon ironikus Margaret Thatcher-imitációt Janet Brown előadásában.
Az Ommadawn-on közreműködő zenészek közül sokan visszatértek erre az albumra, mint például Paddy Moloney, akit ír furulyán hallhatunk, emellett a ritmikáról a Jabula afrikai ütősei gondoskodnak. A két énekesnő, Clodagh Simonds és Bridget St John ugyancsak remek vokálszólamokat hozott a lemezre. Azonban a legfontosabb faktor Mike Oldfield egyedi, senki mással össze nem téveszthető gitárjátéka, amely végre a korábbi intenzitással szólal meg, és hidalja át a változatos hangszereléssel rendelkező fragmentumokat. A legismertebb ezek közül a repetitív dobokra és a különleges női énekhangokra épülő Africa-ciklus, amely önállóan is megállná a helyét.
. Az Amarok egyike a legjobb Oldfield-lemezeknek progresszív megoldásai, változatossága és egyedi, mozgalmas hangvétele miatt. Annak ellenére, hogy megjelenése idején nem tudta a korábbi lemezekre jellemző eladási szintet hozni, az azóta eltelt évtizedek bebizonyították azt, hogy egy maradandó alkotásról van szó, amely rajongók sokaságának okoz a mai napig is örömet.
HEAVEN’S OPEN – 1991
A progresszivitás után a művész visszatér a kortárs hatásokhoz, amelyek már az új évtized zenei megoldásait hordozzák magukban. A főszerepben itt már a rádióbarát rockzene áll, amely kiválóan hozza azt a hangulatot, amely a régi nagy művészek (Sting, Paul McCartney, Ian Anderson) újabb lemezeire jellemző. Oldfield esetében itt már nincs szükség vendégénekesekre, sem egyéb kellékekre, mivel minden dal az ő szólóénekével hallható. A sokat megélt zenész-énekesi szerep remek vérfrissülésnek tekinthető, még akkor is, ha a produkciót egy játékos stílusgyakorlatnak érezzük, ugyanakkor ez az új szerep semmiképpen sem lebecsülendő, még akkor sem, ha a művész lélekben ekkor teljesen más tájakon jár, mivel ekkor már a fejében dolgozik a megújuláson. Az itt hallható rockdalok rádióbarát módon szólalnak meg, szépen kidolgozottak, ugyanakkor érezhető rajtuk az, hogy itt egy ideiglenes állapotról van szó, amely után Oldfield visszatér a gyökereihez.
A címadó Heaven’s Open tekinthető a legsikeresebbnek, amely azóta sok válogatáslemezre került fel, ugyanakkor a korábbi progresszív megoldásokból is visszahoz egy keveset. A reggae-es-folkos hangvételű Gimme Back is egy érdekes színfolt, ezzel szemben a Make, Make, a No Dream és a Mr Shame hangvételükben jóval közelebb állnak az Earth Moving világához. A korong másik oldalán hallható Music From The Balcony elemeiben az Amarok zörejes, avantgárd hatásai köszönnek vissza, azonban néhány pillanatra már itt is hallhatóak azok a megoldások, amelyek a korai évek alaplemezinek a világát hozzák vissza; jelezve azt, hogy az út nem a populárisabb világok felé vezet, miután a kiadóváltás majd megtörténik, hanem a sokak által kedvelt, progresszívebb vonulat köszön vissza az új évtized további éveiben.
(Folytatjuk)
A zenei sorozat első, második és harmadik része.
Lemezborítók forrása: Universal Music Hungary.