Senki nem költözik január elsején. Kinek jutna eszébe kialvatlanul, ónos esőben, tükörjeges járdán bőröndöket cipelni? Nekem. Egyszer. Egy fiúnak hála, egy fekete szeműnek. Nagy sietve foglalót kellett tennem a legelső szobára, amit aznap kiadásra hirdettek, olcsón. Régi bérház, a Rumbach Sebestyén utca ortodox, „kis zsinagógájának” szomszédságában, ami bedeszkázott ablakaival, omló vakolatával is büszke némasággal vetette meg Dohány utcai nagy testvérének modern hívságait. Kis lakás a harmadik emeleten, járdára néző egyetlen ablakkal, udvari gangra nyíló bejárattal. Ha kihúztuk az ágyat, megtelt a szoba. Hárman aludtunk, benne, lányok. “Te is érzed a bolygó lelkeket a lámpa körül?” - kérdezték rögtön a legelső estén. Csak a bundáskenyér-szagot éreztem, ami a házmestertől szűrődött a kéményen felfelé, és még mindig az óévet sirató gyomromban kavargott. Vizsgaidőszak volt. Elborítottak a jegyzetek és a leadandó dolgozatok. Mindhármunkat. Asztal viszont csak egyetlen fért a lakásba. Be kellett osztanunk. Így minden harmadik reggel kivételével a Széchényi Könyvtárba száműztem magam önkényesen, a Várhegyre, ahol százhatvan forintért fasírtos szendvicset is lehetett enni a büfében. Nyolcvanéves újságokat lapoztam éppen egy délután, amikor megakadt a szemem egy főcímen. „Családi dráma a kis zsinagóga szomszédságában.” Megállt a kezemben a büféből szabályellenesen feltranszportált zsemle.

„A fiatal férfi párnával fojtotta meg feleségét, és kisfiát.” Sok mindent látott az utca, ahol laktam, ezt tudtam addig is. Látta 1944 telét, a nyilas hordákat, a Dob utca sarkán temetetlenül fekvő, megfagyott halottakat. Ez azonban más volt. Mi űzhette vajon ezt a fiút? - tűnődtem. Éhség? Nyomor? Félelem? Szerelmi őrület? Féltékenység? A cikk csak egy mondattal folytatódott. „Majd a harmadik emeleti, egyszobás lakás egyetlen kihúzható ágyába fektette a halottakat, s kivetette magát az utcára nyíló ablakon.” Ahogy este ültünk hárman a félhomályos szobában, a kihúzott ágyon, berzenkedett a villanykörte, s a lányok sokatmondóan összenéztek, egy levegővel vágtam elé a megszokott kérdésnek: „Nem. Én csak a bundáskenyér-szagot érzem.”