1969-at írtak a kalendáriumok, amikor egy furcsa duó jelent meg az amerikai popzenei világban. A Carpenter-testvérek kicsit régimódinak számítottak a Woodstock, a progresszív rock és a virággyermekek idején, mivel letisztult előadásmódjukkal az ötvenes-hatvanas évek vokális harmóniavilágát mentették át az új évtizedbe.  A zongorista-dalszerző Richard és a virtuóz, egyedi hangorgánummal rendelkező Karen kiválóan hozták a tiszta, nem lázadó amerikai fiatalok imázsát, így kedvelőik nagy része az Egyesült Államok fehér középosztályának fiataljai és idősebbjei közül kerültek ki.

A balhéktól mentes, a tiszta zenei és vokális világot képviselő popduóra a The Beatles, a Beach Boys és Burt Bacharach zenei megoldásai hatottak, így a hippikorszak utáni apátiát kihasználva egy olyan űrt töltöttek be, amelyben abszolút megdönthetetlenek voltak hosszú éveken keresztül. Annak ellenére, hogy az első nagylemez (Offering) még az útkeresést tükrözte, az innen kimásolt Beatles-feldolgozás, a Ticket to Ride már többek figyelmét keltette fel. A második album már hatalmas siker, az itt hallható Close to You, illetve az egykori reklámzene, a We’ve Only Just Begun a slágerlisták élére röpítette a formációt.

Az ezt követő években már egy kiforrott hangzásvilág jellemezte az ekkortájt készülő dalokat, amelyek a hetvenes évek érzékenységével, modern stúdiótechnikai megoldásokkal töltötte fel a korábbi évtizedek stílusait. Az ekkortájt hódító középutas popzenei trendtől eltérően a nosztalgikus hangvétel és a dzsesszes elemek egy különleges, melankólikus világot teremtettek, amelyeknek legszebb példái az azóta örökzölddé vált Superstar, és a Rainy Days and Mondays.

A formáció zenei reperotárja főleg feldolgozásokra épült, amelyek Richard Carpenter zenei rendezésének és hangszerelésének köszönhetően teljesen új dimenziókat kapott. Talán kevesen tudják, hogy Karen nemcsak különleges vokális adottságaival járult hozzá a dalok sikeréhez, hanem nagyszerűen képzett dobosként a korai időszak legtöbb dalában is közreműködött.

A zenitre a 1972-es A Song for You lemezzel érkezett a duó. Az itt hallható country-s Top of the World, a drámai I Won’t Last a Day Without You, a szokatlanul markáns Goodbye to Love már közelebb álltak a évtized zenei világához, mint a korábbi idők oldies és vintage hangvételéhez. Az 1973-ban megjelent gyűjteményes kiadvány, a The Singles 1969-1973 pedig minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt albuma volt. Az ugyanebben az évben megjelent Now and Then is figyelemre méltónak tekinthető többek között a poénra vett, humoros Oldies Medleynek, valamint a játékos Jambalaya-nak köszönhetően.

Látszólag minden ideálisnak látszott. A mindig mosolygó testvérpár azonban megismerte a siker árnyoldalát.  Amíg Richard egyre jobban erősödő gyógyszerfüggősége több problémát okozott, addig Karen az anorexia nervosa fogságába került, amely sajnos a későbbiekben a halálához vezetett. Az énekesnő életét bemutató könyv, a Little Girl Blue részletesen feltárja ennek a vergődésnek körülményeit és előzményeit, amelyeket a szeretet iránti vágyban, a beleteljesületlenségben gyökereztek.

Azonban az 1975-ös Horizon idején még mindez csak a magánéleti szférában volt tetten érhető, így a művészi munkát nem befolyásolta. A Horizon a legjobb Carpenters lemez, amely csiszoltságával, balladisztikus hangvételével inkább jelentett művészi sikert, mint nagy eladási számokat. Az Only Yesterday és a Please, Mr. Postman tempós lüktetése mellett olyan remekműveket tartalmazott, mint az Eagles-feldolgozás Desperado, illetve a Solitaire, amely az egykori Neil Sedaka-slágert drámai módon dolgozta át.

A mindennapi élet gondjai azonban egyre erősebben nyomták rá magukat a zenei munkálatokra, így az 1976-os A Kind of Hush már csalódást keltett annak ellenére, hogy I Need to Be in Love és a You kiemelkedett az egyre jobban sablonosabbá váló dalok és zenei megoldások közül. Az 1977-es Passage már nem tartalmazott saját dalokat, csak feldolgozásokat, azonban ez jó ötletnek bizonyult, hiszen a megfáradt, egyre jobban elszürkülő zenei világot egy jóval kísérletibb közeg váltotta fel. A kortárs, már-már diszkóba hajló All You Get From Love Is A Love Song és a vérbeli country-s Sweet Sweet Smile mellett a progrock Klaatu-átértelmezés, a Calling Occupants Of Interplanetary Craft az, amely méltón tartozik mind a lemez, mint pedig a zenekar legerősebb pillanatai közé. Az amerikai sikertelenség ellenére a korong szépen fogyott Európában, akárcsak az itteni piacra szánt válogatáslemez, a The Singles 1974-1978, ez utóbbi nem jelent meg Amerikában.

A magánéleti válság közepén, egy ügyes csavarral az édeskés karácsonyi lemez, a Christmas Portrait hozta vissza a duót a sikerlistákra, azonban ez nem volt elég a megújuláshoz. Richard megromlott egészsége olyan mértéket öltött, hogy a lemez európai promóciós turnéjában nem tudott részt venni, és végső megoldásként egy szanatóriumban próbált úrrá lenni a betegségén. Karen sem volt a legjobban, azonban tudomást nem véve állapotáról, a szünetet kihasználva egy szólólemez munkálataiba kezdett, amely 1980 elejére el is készült.

A rockot, funky-t, diszkót, valamint blues-t is tartalmazó zenei anyag kiváló bizonyítéka annak, hogy Karen nemcsak a vintage stílusban képes nagyot alkotni, hanem bármelyik más stílust is képes magas minőségben tolmácsolni. A lemez nem jelent meg – egészen 1996-ig -  , mert sem a kiadónak, sem Richardnak nem tetszett, pedig Karen szívét-lelkét beletette a projectbe, amely könnyen sikeres lehetett volna, ha piacra kerül.

 A csalódott, saját démonait kergető énekesnő ennek ellenére belevettete magát a következő Carpenters lemez munkálataiba, amely 1981 közepén jelent meg. A Made in America, amelynek a célja az volt, hogy a régi hangzásvilágot hozza vissza, alig tudott a régi sablonokon túl mást is felmutatni. Talán a modern hangvételű Back In My Life Again és a retro világot visszaidéző Beechwood 4-5789 azok, amelyek életet lehenek a panelekben gazdag albumba. Az ezt bemutató promóciós turné idején már suttogtak arról, hogy Karen anorexiában szenved, amelyet az énekesnő erőteljesen tagadott. Mai szemmel is megdöbbentő azt látni, hogy az alig harmincegy éves zenész csontsoványra fagyva inkább tűnt egy ötvenéves matrónának, mint saját korosztályából bárkinek is.  

1980 augusztusában Karen házasságot kötött, amely azonban nem bizonyult sem sikeresnek, sem tartósnak, így egy évvel később már megtette az első lépéseket a válás felé. Az 1982-es év Karen megromlott egészségéről szólt, egy sikertelen pszichoterápiás kezelést követően végső megoldásként egy kórházban lábadozott, ahol egy introvénás kezeléssel sikerült ugyan híznia, azonban a koplalástól és anyagcseregyorsítóktól legyengült szervezetnek túl sok volt. 1983. február 4-én Karen Carpenter örökre lehunyta szemét. A diagnózis: anorexiából eredő szívelégtelenség.

Annak ellenére, hogy a Carpenters története lezártnak tekinthető, az elmúlt években négy poszthumusz lemez jelent meg a duótól, rajta kiadatlan, feledésbe merült demókkal, kész felvételekkel. A csapat iránti igény sem halványodott el az évek múltával; Japán mai napig erős rajongóbázissal rendelkezik, akárcsak Európa és az Egyesült Államok. Több tribute zenekar járja a világot, valamint újabb és újabb válogatások születnek a duó legkedveltebb dalaiból. Elmondható az, hogy mai napig is igény van ezekre az igényesen hangszerelt, vintage hangvételű dalokra, amelyekből árad a melankólia, és a zene aranykorának csillámpora. Talán a mai fülek számára kicsit giccsesnek és édeskének hangzanak, de időtlenségükkel bizonyították helyüket az örökkévalóságban.

Ha a Tisztelt Olvasó többet szeretne megtudni Karen Carpenterről, és a zenekarról, érdemes elolvasni Randy L. Schmidt Little Girl Blue – The Life of Karen Carpenter című könyvét, amely az énekesnő életének bemutatása mellett remek képet ad a hetvenes évek zenei világáról.

Az 1989-es The Karen Carpenter Story című film apróbb hibái ellenére ugyancsak érdekes képet ad a formációról.

Képek forrása: saját lemezgyűjtemény, Universal Music Hungary engedélyével.