Amikor már nagyon ki szeretnénk mozdulni a hétköznapokból, és éppen nincs körülöttünk senki, aki ilyen jellegű meglepetést okozhatna, irány a "self adventure", a hegyek, hegytetők világa, és annak bringás meghódítása.

Először naivan elindultam Üröm felé, mert már egy ideje kinéztem ott a bicikli utat, gondolván, hogy ez most már egy teljesen biztonságos bicajút autók közelsége nélkül. Aztán menet közben jött a felismerés, hogy ennek az útnak hamar vége szakad, és ismét, mint oly sokszor, az autókkal kell osztoznunk a sovány, de nagyforgalmú utakon. DiJo visszafordul, és elindul a Testvérhegy felé. Na, máris jobb. Nincs autó, csak én és a hegy. Ez már sokkal jobb társaság.

Ahogy halad felfelé az ember, annál inkább érzi, hogy egy-egy útszakaszon nagy lihegések közepette egészen biztosan fel kell adni a száguldást. Sőt, a tempó rohamosan lassulni kezd, én pedig erősen kezdek kimelegedni az amúgy is harminc fokban. Amikor végre elérem az erdőt, na onnan jön a nagy élmény.

Kellemesen hűvös kezd lenni, nem süt hét ágról a nap, és finom, friss hegyi levegő van, a látványról nem is beszélve. A sokáig tartó, macerás felfelé jövetelért kárpótol még az egyre csodálatosabb kilátás is. Hegyi biciklim van, én magam pedig eléggé elszánt vagyok, ezért nekiindulok a hegytető tisztásáról a Hármashatárhegy felé. Bicajútnak jelölik, de ez egy kis keskeny ösvény tele kövekkel. Juhéj! Ez aztán az "adventure"! Nekiindulok teljes lendületből, és már száguldozom is a kis ösvényen. Gyalogossal szinte alig találkozom, annál inkább olyan őrült hegyi bringásokkal, mint én. Egyszóval lendületbe jöttem, és róttam a köves, sziklás ösvényt. A bicajom hangosan rázkódott itt és ott, mégis az volt az érzésem, hogy egész életében erre várt a sok suliba való városi bringázások után.

Ahogy egyre jobban élveztem a dolgot, és azt, hogy gyakorlatilag teljesen egyedül vagyok, és arra megyek, amerre akarok, egyre inkább elkezdtem jipízni, juhéjozni, egyszóval hangot kezdtem adni a nagy örömömnek. Aztán amikor már egy elég hosszú és meglehetősen unalmas, viszonylag sima hegyi úton száguldottam, elkezdtem énekelni a " ha te tudnád, amit én, ki babája vagyok én, nánanáná…" dalt. Hogy miért éppen ezt, fogalmam sincs, egyszerűen ez jutott eszembe. Ekkor jött egy kanyar, és a kanyar mögül hirtelen előtűnt egy embercsoport. Na, én erre azonnal megszeppentem, ők pedig hangosan nevettek. Még messziről is hallottam a nevetésüket.

Vicces volt. Elindultam aztán hegyről lefelé, és nemigen fékeztem. Ezt nem túl jól tettem, mert az erősen sziklás, köves, nagyon meredek úton ez nem volt veszélytelen. Amikor fékeztem, akkor pedig a bicaj össze-vissza csúszkált az úton, én pedig repültem vele. Végig fantasztikus és élvezetes volt a lefelé száguldás hegyről meredeken lefelé. Olyannyira, hogy folyamatosan visítoztam, hogy jipiiii, fantasztikus, meg hurrá. Tényleg csodálatos volt. Némelykor azt gondolom, hogy a szép élményeket természetesen meg tudjuk élni más emberekkel is, de néha magunk adjuk magunknak a legszebbeket, amelyek épp azért olyan különlegesek, mert szabadon, teljesen egyedül éljük át azokat.

Képek: A cikk írójának a saját felvételei