Vajda János szerelme, Véghelyi Georgina

„Óhajtalak, de nem szeretlek.”​

Véghelyi Georgina, a néhai költő-óriás, Vajda János (1827-1897) szerelme 108 évvel ezelőtt, 1910. február 8-án hajnalban iszonyú kínok közepette meghalt egy bécsi kórházban, az Allgemeines Krankenhausban. Értesülések szerint Vajda Jánosné (Bartos Róza) hívta ki hozzá a mentőt az előző nap délelőtt, de már nem tudtak rajta segíteni. A mentőorvos azt nyilatkozta, hogy Véghelyi Georgina köszvénye miatt hosszú ideje ágyban feküdt Leimgruben utcai lakásán, ahol rendkívül nyomorúságos körülmények közepette töltötte élete utolsó éveit. Életkora kérdéses: saját bevallása szerint 54 éves volt, de Vajda már 1851-ben írt hozzá verseket, tehát, igen erősen letagadhatott éveiből.

Az irodalmi körökben csak Ginának becézett hölgy eredeti neve Susanne Kratochwill volt, amely cseh származásáról árulkodik. Mivel ezt nem tartotta elég dallamosnak, kérte Vajdát, hogy találjon ki számára egy szebb és hangzatosabb nevet. Így lett Susanne Kratochwillból Véghelyi Georgina (képen). Ezt a nevet használta haláláig.

Vajda János 1850 őszén ismerkedett meg vele, amikor a lány mostohaanyjánál bérelt szobát. Azonnal heves szerelemre lobban iránta, és habár harminc év múlva feleségül vette az akkor 19 éves Bartos Rózát, szerelemmel csak Ginát szerette. Legalábbis ezt hiszi a felületes versolvasó. Ám ha figyelmesebben olvassuk költeményeit, észrevehetjük, hogy Vajda szerelmében több volt a túlfűtött indulat és a heves szenvedély, mint az igazi, mély érzelem. A Szerelem átka című, Ginához írt versciklusának X. versében beismeri ezt: „Óhajtalak, de nem szeretlek.” 1853-ban feleségül kérte. Gina visszautasította ajánlatát, és bevallotta az anyagi gondokkal küszködő költőnek, hogy a szegénységet tartja az élet legnagyobb csapásának. Nem sokkal később az idős Esterházy gróf szeretője lett, akitől necsak drága ékszereket kapott, hanem az arisztokrata halála után hatalmas vagyont és két bécsi palotát is örökölt. Az asszony nem jól kezelte a pénzt, ráadásul egy pénzéhes cirkuszi mesterlovasba lett szerelmes, aki teljesen kisemmizte.

Gina múzsa volt. A múzsáknak pedig többnyire nem az a sors van kijelölve, hogy a szeretett művész oldalán haljanak meg. Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy a későbbiekben is levelezett Vajdával. Mielőtt a grófhoz költözött volna, megírta a költőnek, hogy sajnálja, de nem tudja őt érdemének megfelelően szeretni. A gróf megígérte a lánynak, hogy feleségül veszi, de hamarosan kiderült, hogy esze ágában sem volt elvenni őt. Ginának sok megaláztatásban volt része.

Miután vagyonát és szépségét elvesztette, kétségbeesett levelet írt Vajdának, hogy vegye magához cselédnek, sem szerető, sem feleség nem akart lenni: „megbűnhődte vele a szerelem azt, amit a szerelemben vétkezett.” A férfi egy kis pénzt küldött neki és néhány ajánlólevéllel segített, hogy befolyásos emberek vegyék pártfogásukba az asszonyt, aki ekkor már iszogatott is, hogy felejtsen. Később meg is látogatta a költőt. Ott akart maradni Vajdánál gazdasszonynak. Még ekkor sem lépett ki szerepéből: fitymálta a férfi kopott bútorait. Látogatása alkalmával Gina nem gondolt arra, hogy a költők nem szeretik, ha egy múzsa testet ölt, különösen akkor nem, ha egy megöregedett, megcsúnyult testet.

Vajda János: 1. a fiatal költő; 2. Vajda J.; 3. A képet Bruck Lajos festette (1880-as évek)

Az egykor szépségéről híres Gináról világirodalmi szinten is jelentős alkotások születtek, mint például a Húsz év mulva, a Harminc év után és A kárhozat helyén. E költeményeket ma is irodalmunk legszebb versei között tartjuk számon. Vajda nevét Gina „révén” az arisztokraták egy rétege ismerte Bécsben, néhány versét németre is lefordították. Regényes történeteket beszéltek róla, például azt, hogy a fiatal költő boldogtalanságában háromszor ugrott a Dunába a nő miatt. Arra a kérdésre, hogy vajon Gina olvasta-e a hozzá írt gyönyörű verseket, nehéz lenne válaszolni. Zempléni Árpád a Fővárosi Lapokban 1900. február 11-én megjelent cikke szerint törte a magyart, Illés György viszont azt állítja, hogy „Gina sohasem tudott magyarul. Szlovák nyelvvel kevert ’svábos’ nyelvjárása volt.”

1880-ban, 53 éves korában Vajda János megnősült, az akkor 19 éves, szép, szőke, kékszemű Bartos Rózát vette feleségül. A házasságot nem hálták el, és  alig több mint két hányattatott év után külön költöztek, azonban a későbbiekben is leveleztek egymással – még Gináról is. Mint fent is említettem, Róza volt az, aki kihívta a mentőt a halálosan beteg asszonyhoz, és ő volt az is, aki a harmadosztályú temetést kifizette, hogy ne boncolják fel. Miután a pap elmondta a sírnál a Miatyánkot, Róza halkan elsuttogta Ginának Vajda legszerelmesebb versét. Ekkor a költő már régen nem élt. Vajda Jánosné, Róza, aki élete végéig megőrizte férjezett nevét, saját haláláig ápolta, védte Vajda János emlékét, állítólag még a kórházi ágyon is róla beszélt. Soha nem ment újra férjhez. (Képen, lent: Vajda Jánosné, Bartos Róza)

Gina-emléke (versciklus, 13. vers)

Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni;
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

Felhasznált szakirodalom
Illés György: Szerelmek könyve. Arcképek a magyar irodalomból. Az üstökös szerelme és házassága 105-117. oldal (Göncöl Kiadó, Budapest, 1989)
Ajánlott irodalom (a fenti mellett): Nyáry Krisztián: Így szerettek ők. Magyar irodalmi szerelmeskönyv: „Higgyétek, hogy megbolondultam.” Vajda János és Bartos Róza