Mindkét ünnep gyökereit a kereszténység előtti pogány hagyományokban találhatjuk meg. A régi Samhain a kelta népeknél volt fontos. Ekkorra befejeződik a betakarítás, így a termények már a raktárakban, az állatok pedig az istállókban vannak a télre készülve. Az október 31-én kezdődő ünnepségek a kelta újévet jelezték, valamint az ekkor beköszöntő féléves tél időszakát is. A legendák szerint ezekben a napokban hagyja el a világot Tölgy király, hogy a hatalmat a tél képviselőjének, Magyal királynak adja át. Az emberek történetmeséléssel, nagy lakomákkal ünnepelték az évszakfordulót, amelyben természetesen nagy szerep jutott a holtaknak is.

Második kép: Arthur Rackham: Twilight Dream, 1913

Nemcsak a kelta népeknél kap jelentőséget a tél beköszöntése; érdemes megemlíteni még a görög Perszephoné istennőt is, aki az év egyik felét anyjával, Déméterrel töltötte – ő volt a felelős a gabonáért és a föld termékenységért, a telet viszont a férjével, Hádésszal, az alvilág urával. A természet álomba merüléséről, a sötétség beköszöntéről való megemlékezések sok ókori nép mitológiájában megtalálhatók.

Samhain idején az élő és a szellemvilágot elválasztó határvonal elhalványodik, és az elhunytak közül sokan útra kelnek, hogy az élőkkel lehessenek. Ezt a régi kelták úgy tartották tiszteletben, hogy az ajtó elé ételt és italt helyeztek, hogy a holtak is jól lakhassanak; azonban nemcsak a halál kapui nyílnak meg ilyenkor, hanem a tündérek is elvegyülnek az élőkkel. A régi írek szerint ilyenkor érdemes védelemhez folyamodni, hiszen a „szépek népe”, ahogy Yeats nevezte őket, hajlamosak az elhunytakat zaklatni, rosszabb esetben elragadni őket, hogy a Tündérdomb alatti palotákban végkimerülésig táncoljanak.

Az ünnep sötétebb aspektusa közé tartoztak a kelta emberáldozati rítusok is, amelyek célja az volt, hogy a tél beköszöntésének idején a törzs védelmet nyerjen a sötétség ellen. Az ünnep legfontosabb tárgya a töklámpás, amely a régiek szerint védelmez a sötétség szellemei ellen. Az eredeti angol szó, a jack-o-lantern nevét Jackről, a részeges írről kapta, aki megviccelte az ördögöt. A férfira halála után sem a Menny, sem a Pokol nem tartott igényt, így az idők végéig tartó bolyongás várt rá a létsíkok között, de az ördög megsajnálta, és parazsat adott neki, amelyet a férfi egy répalámpásba tett, hogy a fény mellett békét találjon. Az ír és a skót bevándorlóknak köszönhetően a legenda gyorsan gyökeret vert Amerikában is, és hamarosan már a marharépa helyett a tököt használták fel a lámpás készítésére.

A kereszténység meghonosodásával a Samhain egyre jobban elvesztette komor, időnként rémisztő aspektusát, de szokásrendszere a mai napig él. A katolikus Írországban a másvilág lényeinek tiszteletének, illetve a gonosz lelkektől való védekezésnek jut jelentős szerep ezen az ünnepen. Nemcsak a kelta nyelvterületeken maradtak meg élő elemek, hanem a hazai katolikus közösségekben is. A halottakról való megemlékezés elemei beépültek a kereszténység szokásrendszerébe, így bizonyos családoknál a temetőkben nemcsak gyertyát gyújtanak, hanem ételt és italt is helyeznek a sírokra, hogy a halottak is részesülhessenek a földi élet örömeiből.

A mai Halloween, amely Amerikából indult el hódító útjára, a régi kelta hagyományok mellett bőségesen merített az ókori római ünnepekből is. A halott családtagokról megemlékező Parentalia és Feralia mellett a Caristia volt az, amely a vidámságra helyezte a hangsúlyt. Ezek egymással és a Samhain komor hagyományaival keveredve alakították ki azt a modern eseményt, amely mára már az egész világon egyre fontosabb szereppel bír. A kísérteties jelmezek, az önfeledt ünneplés egyre több háztartásban tűnik fel; azonban a Halloweenre tudatosan ráépülő ipar, valamint a média szerepe vitathatatlan abban, hogy az egykori, érdekes és elgondolkodtató ünnepnapból hogyan lett harsány, élvezeteket halmozó parádé. Szerencsére a régi tradíciók sem vesztek el; csupán rajtunk múlik az, hogy belevetjük-e magunkat a műanyagszagú, külsőségekre épülő jelmezbálba, vagy a megfelelő tisztelettel emlékezünk meg a szeretteinkről, akik már nem lehetnek velünk.

Képek forrása: Pixabay és Pexels 
Felhasznált irodalom:
James MacKillop: Kelta mítoszok és legendák, Budapest, General Press, 2006 
Cassandra Eason: Tündérek és mágikus lények, Budapest, Mandala-Veda, 2007
Laurence Gardner:A ​Gyűrűk Urai – A Gyűrű és a Grál ősi öröksége, Debrecen, Gold Book, 2000