A magyar popzene története egyedülálló, különleges, és ha beleássuk magunkat, akkor látni fogjuk, hogy bőségesen akadnak itt szokatlanságok, vargabetűk, szerencsésen sikeres, egyenes életutak, de ezek mellett szép számmal találhatunk  derékba tört és ellehetetlenített karriereket is. Ez pedig különösen igaz a szocializmusra, mert ekkor emelkedtek magasba azok a zenekarok és előadók, akik fontos szerepet töltöttek be az elmúlt több évtized kultúrtörténetében, és többen közülük a mai napig is meghatározó alakjai a jelenkori könnyűzenei életnek.

A Magyar Zene Házában a január óta látható könnyűzenei időszaki kiállítás ezt a korszakot foglalja össze, így egyszerre bír nosztalgiával, újrafelfedezéssel és mélymerüléssel. A tárlat egy igazi időutazással indul, először az ötvenes-hatvanas évekbeli Budapesten találjuk magunkat, pontosabban annak egy kiválóan rekonstruált utcarészletében, amely végigvezet a korabeli könnyűzenei életen, pontosan annak hiányán. A kihelyezett molinóról megtudhatjuk például azt, hogy amíg a Vasfüggöny másik oldalán Chuck Berry-re tomboltak a tinédzserek, addig nálunk avítt hangvételű táncdalok szóltak vagy pedig a szocialista embertípusra szabott mozgalmi dalokat énekelték a korabeli könnyűzenei előadók.

A kiállítás központi terébe érkezve már a valódi könnyűzenéhez érkezünk, ahol felfedezhetjük a „dicsőségfalon” azoknak a neves művészeknek a korabeli arcmását, akik az adott korszakot meghatározták zenei stílusok és korszakok szerint. Pár fontos név hiányzik (pl. Végvári Ádám, Eszményi Viktória és a Solaris zenekar), de más mindenki jelen van, aki számított akkoriban. A tabló tehát kifejezetten jónak mondható, néhány olyan kivételtől eltekintve, akik főleg a magyar popzenére gyakorolt negatív hatásuk miatt nem illenek ide.

További észrevétel lehet az, hogy jobb lett volna bizonyos művészek esetében - itt Koncz Zsuzsára, Zoránra, valamint a neotonos Évákra gondolok - ha sikerkorszakbeli önmagukként jelentek volna meg a falon, mert az emberek nagy része így ismeri őket a mai napig is.

Ami még nagyon tetszett ezen a helyszínen, hogy a kiállított zenészalakok mellett van lehetőség belehallgatni a dalokba, és többet lehet megtudni az adott előadó személyéről is. A teremben szóló dalrészletek, és plafonról lelógatott előadó-dal párosok nagyon hangulatosak, eltekintve attól, hogy a Neoton Família Santa Maria-ja egy nyolcvanas évekbeli újrafelvétel, ami helyett érdemesebb lett volna az eredeti 1979-es dalt felhasználni.

A következő termekben kipróbálhatunk egy igazi zenegépet (jukebox-ot), megnézhetjük, milyen is volt egy korabeli próbaterem és turnébusz, valamint beülhetünk a „szocreál” szórakozóhelyre megnézni egy koncertet, de emellett még megnézhetünk korabeli lemezjátszókat, rádiókat, láthatunk szalagos magnót, és belehallgathatunk retrospektív zenei interjúkba is.

Az olyan emberek számára, mint én, akik még a mai napig is vinilt, CD-t és kazettát hallgatnak, nagyon fog tetszeni a lemezfalas kiállítótér, amelyen az 1967 és 1989 között megjelent zenealbumokból láthatunk egy nagyobb mennyiséget ízlésesen elrendezve és kiállítva. Sőt, a lenti sorokban lévő borítókba bele is lehet pillantani, és meg lehet ismerkedni a kiadványok kultúrtörténeti vonatkozásaival is.

Emellett láthatunk betiltott nagylemezeket és borítókat is, olyanokat, mint például az Utazás Szörényi Leventétől, a Jelbeszéd Koncz Zsuzsától, az Esztrád a Hobo Blues Bandtől, a Jelekor a Fonográftól, valamint a Mindenki az LGT-től.

Érezhető a szándék, hogy a kiállítás megálmodói és létrehozói ebből a hatalmas anyagból szerettek volna minél többet megmutatni. Ez sikerült is, mert a kiállítás nagyon jó lett. Továbbá nagyon jó az, hogy a munkálatokba Jávorszky Béla Szilárd rocktörténészt is bevonták; öröm volt látni azt, hogy a Sebők Jánossal közösen írt Magyarock története 1-2 bizonyos részei időnként visszaköszönnek a kísérőszövegekből.

Azonban hiányolom a hazai punk történetét, amely amellett, hogy a korszak egy ellentmondásos és sokkoló fejezete, mindenképpen megérdemelt volna, hogy legalább egy poszteren megemlékezhessenek róla.

Hasonló hiányérzetem van azzal is, hogy a hazai zenekarok külföldi sikerei egyáltalán nem lettek kiemelve, megemlítve is alig. Ez pedig azért fájó, mert annak idején az Omega, az LGT, a Neoton Família figyelemre méltó sikereket ért el a világ számos pontján, de mellettük még ott vannak az olyan rétegzenét játszó, főleg népzenében utazó előadók is, mint például a Muzsikás, a Kormorán és a Kolinda, akik a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen felléptek Nyugat-Európában.

Ezekkel szemben a nyolcvanas évek undergroundja rendesen ki van emelve; tetszetős a korszak bútoraival berendezett szobabelső, a korszak nagy filmjeinek megemlítése, valamint jó ötlet volt kihelyezni az avantgárd művészeti alkotásokat a falakra. Ugyanilyen izgalmas az tartótiszt irodája is, ahol az ügynökök beszervezésébe és jelentéstételébe pillanthatunk bele egy zseniális videó-bejátszás segítségével. Ez főleg azoknak lehet érdekes, akik ismerik és szeretik a Besúgó sorozatot, és esetleg még olyan kultuszfilmekhez van érzelmi kötődésük, mint például a Tanú.

A kiállítás további részében amellett, hogy megismerkedhetünk a nagyobb ifjúsági fesztiválokkal, de az igazi nagy élmény az a hangszer-park, amely a hazai neves zenészek birtokában van vagy volt. Láthatjuk például Babos Gyula és Radics Béla gitárjait, Török Ádám blockflötéjét, Presser Gábor clavietjét, Balázs Fecó orgonáját, valamint a Turcsák Tibor által konstruált Magyarország-gitár egy replikáját is. Kifelé menet még megtekinthetünk a hazai rajongók-gyűjtők birtokában lévő relikviákat is, amelyek között láthatunk posztereket, személyre szóló dedikált lemezeket, koncertjegyeket, és jelvényeket is. Sőt, még néhány kuriózumot is, mint például Bródy János noteszét, Csepregi Éva kalapját és napszemüvegét, valamint még Zalatnay Sarolta egykori útlevelét is.

A kijáratnál a bolt ugyancsak nagyon jól felszerelt, a „békebeli” érdességek, játékok és emléktárgyak mellett külön öröm, hogy végre kaphatóak már magyar lemezborítós merchandise-termékek is, mint például csehtamásos póló, omegás hűtőmágnes, a neotonos jelvény. Ezek mellett nagyon erős választékot láthatunk a jelenleg elérhető rock-szakirodalomból, sőt vinilből és CD-kből is.

Összességében elmondható, hogy a kiállítás nagyon jól felépített, fontos szerepet szán az interaktivitásnak, az önálló felfedezésnek, ugyanakkor tematikájában nagyon szépen kiemeli azokat a területeket, amelyek a szocializmus alatt a magyar rockzenéhez kötődtek. Az általam felvetett hiányosságok ellenére (amelyek egy átlagos látogató számára talán fel sem tűnnek) egy remek élmény lehet mindenki számára, akit érdekel a téma, de azoknak is, akik fiatalabb koruk ellenére szeretnének megismerkedni az előző generációk által kedvelt előadókkal, és szeretnék látni az összefüggéseket az előző politikai rendszer és a magyar rocktörténelem között.