A nádas szegte tó szélében csónak ringatózott. Száz ágra sütött a nap. A víz tükröt tartott elibe, a sugarakat visszaverte. Határtalan fény ölelte körbe a csónakot. Miklóska ült benne. Csuda szépet látott! Fehér, apró, finom tollú madarat. Nyaka hosszúra nőtt, kicsi fejben, az meg egyenes, fekete csőrben végződött. Lábán négy karmos ujj megcsüd. És a szárnya! Hosszú, fehér szárnya olyan szép volt, akár hattyúnak is nézhette messziről valaki. Hát ő volt kiskócsag. A vízimadár, ki mocsárban, sekély vízben és szárazföldön él. El kell mondanom, hogy békával és csigával is táplálkozik. Ha az a kíváncsi valaki a nádrengetegben akar kutatni, fészkét ott találja. Nádszálakból rakta, tarka tojásokat őrzött benne. A legérdekesebb azonban mégis lábának sárga papucsa. Büszke volt ám rá nagyon! A kiskócsag télre Afrikába utazott.

A tavasz hozta, az ősz meg elvitte.

Októbert írtunk. Kiskócsagnak máskor már hűlt helyét őrizte a nádas, amikor hideg szél korbácsolta fel a hullámokat, döntögette előre meg hátra a nádszálakat. Kiskócsag azonban fent repült az égen. Nagyon szépen repült. Hátranyújtotta hosszú lábát, S alakban meggörbítette nyakát, nagyokat csapkodott fehér szárnyaival. A fehér jelenséget a kis lile vette észre, aki fehér mellényt viselt, s a nyakát fekete sálcsík fonta körbe. El is kelt a sál a hideg októberben! Megvárta, míg a kiskócsag leszáll.

– Mit keresel te itt? Miért nem vagy Afrikában? Nem érzed, milyen hideg van? Hüi, hüi!

– Jaj! Dehogynem! Úgy fázom! Nagy bajban vagyok, kis lile!

– Hüi, hüi? – fordult felé a kis lile őszinte érdeklődéssel.

– Elvesztettem a sárga papucsom! Nem találom! Így hogy menjek Afrikába? – rikácsolta élesen kiskócsag.

– Nocsak! – csodálkozott a kis lile. – Hát az meg hogy lehet?

– Hát… egészen őszintén… úgy volt az, hogy elajándékoztam. Pontosabban, elkérte, nem, kikövetelte tőlem a nagykócsag – jajveszékelt éles hangján kiskócsag.

– De… de miért adtad neki oda a sárga papucsodat? – értetlenkedett tovább a kis lile.

– Mert neki nincs. Nagy, kecses madár ő, pedig nem hord dísztollakat. Azt mondta, hogy sárga csőréhez nagyon passzolna lábára az én sárga papucsom.

– És még mit mondott?

– Hát azt, hogy kötelességem odaadni. Mert neki sokkal szebb a hangja az enyémnél, és ő különben is nemes kócsagmadár.

– Ez már igaz! – szólt közbe a barna tollazatú sárszalonka, ki a közelben hallgatózott. – Címermadár! Így is hívják! Tüka!

Az ő hangja igen hasonlított a kecske mekegéséhez. Kis lile és sárszalonka a továbbiakban nem szólt semmit. Csendben figyelték kiskócsagot, aki egyre kótyagosabban viselkedett. Máskor vagy lecsapott villámgyorsan a zsákmányára, vagy futott a préda után a sekély vízben. Most? Könyörgött a halnak, vesse ki magát a szárazföldre. Persze a hal jól kinevette, kiskócsag meg alaposan lesoványodott. Egyéb furcsaságok is történtek. Egész nap állt a vízben, búsan kémlelte az eget. Hullámzott, pajkosan futkározott a víz körülötte.

Egyszer csak hirtelen lenézett, csőrével megérintette a vizet, és nagy, magas léptekkel elindult a nádas széliben. Mintha a víz súgott volna valamit neki. Aztán meg hosszú lábával napokig lépkedett, mintha keresne valamit, vagy hajtaná valaki. Nem is lehet azt tudni, igazából beszélt-e a vízzel, vagy a nádas susogott neki. Máskor a hosszas figyelés után jobbra rántotta a fejét. Nem egyszer, sokszor ám! Aztán meg balra, mintha megmacskásodtak volna az izmai. Egy alkalommal felszállt a fára, a faágon karmaival kapaszkodott meg. Csőrével nagy, fehér szárnyát vakargatta, mintha csipdeste volna valami. De az is lehet, hogy ő csipkedte magát a saját csőrével. Nem lehetett azt biztosra kivenni. Két napig sem tágított a faágról. Amikor kavart egy nagyot a szél, megrezzentek a levelek. Kiskócsag elrepült, színét sem látta attól kezdve senki. Azt a szép fehéret!

Egyre hidegebb lett. Több kacsa úszkált a tó vizében, érezték a közelgő telet. Mit ad Isten! Kiskócsag ott termett a vízben, ki tudja, honnan érkezett. Szoborként, mozdulatlanul magasodott fehér tollú teste a tömzsi kacsák fölé. Hirtelen mozdulattal rázta meg magát, csak úgy szitáltak a vízcseppek körülötte. Finom, pihés tollát pedig felborzolta, mint aki nagyon mérges.

– Itt a tükörképem! – kiáltotta rikácsolva a kis lilének, és sokáig bámulta borzas tollazattal a néma, szürke vizet.

Kis lile és sárszalonka aggódva figyelték az eseményeket. Féltették kiskócsagot. Hát mi lesz vele?

Egy szép napon sárszalonka bátorkodott mekegve előállni:

– Kiskócsag! Mondok én neked valamit. Tudod, hogy a nagykócsag a lucernaföldre járt eleséget keresni? Menj el oda! Hátha ott találod a sárga papucsod.

Így is lett. A címermadár a papucsot elvesztette, már rég el is feledte. Hej, hogy megörült kiskócsag! Most már vidám lett, s megfogadta, többé le sem húzza lábairól a sárga papucsokat. Azóta már Afrikában élvezi a meleget!

Kis lile, sárszalonka és a többi vadkacsa csak így emlegették a nádasban sokáig:

– Na, kiadta a lucernaföld a papucsot! Elrepült végre a kótyagos kiskócsag is!

Toldi Zsuzsa meseíró bemutatkozása

Nyugdíjas általános és középiskolai tanár vagyok. Nagyon szerettem tanítani. Életemnek fő állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. 23 könyvet írtam, mesét, novellát, regényt.

A Miklóska mesekönyve 2016-ban a Magyar Írószövetség döntésével és a Canon cég támogatásával jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.

15 állatmesét és 15 csalimesét tartalmaz. Miklóska, a mesekönyv ihletője csak egy-egy mondat erejéig van jelen a mesékben, így fogja csokorba a történeteket. Olyan állatokról írtam, akiknek nincsenek különleges előzményei a gyermekirodalomban. Légy és dongó, gerlice, vaddisznó, cickány, borz, pézsmapocok, vidrák és pióca… Az állatok egy szituációba csöppennek, sok mindent megtudunk róluk. Nem klasszikus, tanulsággal bíró állatmesék. Kiderül, miért kacag oly nagyon tavasszal Kira, a gerlice, milyen játékokat játszanak a mókusok, hogyan alszanak a vidrák, mit tud a pióca, mire vágyik a menyét, vagy ki a borz távoli rokona. A mesékben erős hangsúly van az ismeretterjesztő jellegen, de nem a cselekmény a domináns, inkább egyfajta könnyedség és hangulat uralkodik. A nyelvezet választékos. Tanárként feltétlen célom meséimmel, hogy a gyermek ismerje a magyar nyelv szépségét, árnyalt és gazdag szókincsét, a leírást, álljon meg, kapcsolódjon ki a rohanó hétköznapokból, mert érzelemvilága csak így tud elmélyülni.

Első meseként a kótyagos kiskócsagot olvashatják. Vajon miért kótyagos? Elvesztette kedves papucsát, holott már indulnia kellene, jön a hideg, várja Afrika. Oly sok szép madár él a nádasokban, akik segítenek neki megtalálni!

Kérem, fogadják meséimet szeretettel.