A madáretető csütörtöki napon érkezett a kertbe. Miklóska ajándéka.

Valaki azt szerette volna, ha minél több madár tér a lombos udvarba látogatóba.

A madáretető fából készült. Kúp alakú teteje mesés, titkos bensőt rejtegetett. Mondom, teljesen ide, a mesébe kívánkozott egyenest. A kör alakú házba egy, azaz mindössze egy ajtó vezetett. Félhomály bujkált odabent. Nem úgy a teraszon! Ott bizony a napsugár körbe-körbe táncolt, vidám fényesség hívogatta a vendéget madárlakomára. A kúp tetejére az ügyes kezek erős vaskampót illesztettek, hát ez a kampó szögezte a madáretetőt egy kisfiú karnyi vastagságú fa ágához.

Már csak a madáreleség hiányzott.

Zümzüm Légy és Lusta Dongó nem messze, egy zöld levélágyon napozott.

– Hogy mi lesz ebből? – zümmögte Zümzüm Légy.

– Mi lenne! – ásított egy jó nagyot Lusta Dongó.

– Nézz csak oda! Fel a tetőgerincre! – akadékoskodott tovább a légy.

És csakugyan! A tetőgerincen Fehérbundás, a fekete sarkantyús kandúr figyelte a szokatlan eseményeket. Bogárfekete szeme makacsul a madáretetőre tapadt. Fehérbundás a szép macskák közé tartozott. Két hegyes fülében egy-egy fekete folt sötétedett, bizony mondom, meg is fordultak utána a macskalányok. Lusta Dongó jól ismerte a kandúrt, ezért meg sem fordult, mert olyan lusta volt.

– Jaj! Mi ebben a különös? Hát várja a vendég madarakat! – válaszolt Zümzüm Légynek, majd a potrohát közelebb fordította a meleg fénysugárhoz.

Tavasz volt. Igazi, rügyfakasztó tavasz, ami a telet elűzte, elkergette, kifárasztotta. A tél méregfogát kihúzta, s a hideg a derekát beadta. A fagyos föld felengedett, benne a hóvirág, majd a jácint és a tulipán üdvözölte a langyos szelet. Megérezték a friss illatot a madarak. Ki tudja, honnan, de innen és onnan előbújtak, megérkeztek, mindjárt kisebb csicseri-koncerttel köszöntötték a tavaszt. Örömükben repdestek ágról ágra, melengették szárnyukat. Nemsokára fészket raktak, színes tolluk, dalos csőrük egybeolvadt a tavasz zöld ruhájával. Ha nem tudnátok, a legnagyobb szabómester varrta ám azt! Alakította hatalmas ollójával, fércelte, öltögette a világ legélesebb tűszúrásával.

Észrevették a madarak az etetőt! Alig várták, hogy a kör alakú terasz megteljen maggal. Csendesen várakoztak az ágak mögött, majd odaszálltak.

– De jó nekik! – irigykedett Zümzüm Légy, de csak egy kicsit. – Milyen kár, hogy nem tudom elénekelni! – zümmögte Lusta Dongónak.

Csakhogy a meghitt látvány ezúttal sem tartott örökké. Kit nem szabad elfelejtenünk? Na, kit? Fehérbundást, őt bizony, mert ő is a közelben dorombolt. A madáretetőtől nem messzi ágon leskelődött, a legsűrűbb lombok mögött. Madárhúsra vágyott. Fekete szemét egy pillanatra le nem vette az ártatlanul magozgató két madárról. Az egyiknek kék, a másiknak sárga szárnytollat festett ajándékba a felséges nap. Csőrükkel elmerülten kopogtatták a házikó előszobáját, ahol magot találtak. Fehérbundás egy pillanatra sem hagyta őket magukra, izmai ugrásra készen feszültek a támadásra. Csak a megfelelő pillanatot várta.

A pillanat bekövetkezett. A kék tollú madár betévedt az ajtón át  kúp alá, a rejtélyes, homályos házba. A sárga tollas megremegett. Érezte, hogy valami vibrál a levegőben. El is röppent azonnal. Fehérbundás már ott szuszogott a kapuban, egy ág tartotta a kampóval. Itt már nem volt választás. Ha a kismadár kibújik, egyből elkapja.

– Talpra! Szárnyra! – zümmögte hangosan körbe Zümzüm Légy a Lusta Dongót.

 – Azonnal tennünk kell valamit! Meg kell akadályoznunk a tragédiát! – lökdöste kicsiny ízelt lábával a másik potrohát.

Szó, ami szó, Lusta Dongó most kitett magáért. A tőle telhető leggyorsabb dongószárnyon Fehérbundás előtt termett, addig dongott körüle, hogy teljesen megszédítette. Zümzüm Légy sem volt rest. Úgy zümmögött, ahogy csak kitellett tőle. Olyan vad táncba kezdtek, hogy a kandúr hosszú percekig elveszejtette tisztánlátását. Lusta Dongó még a fehér bundát is célba vette, fullánkjával belecsípett egyet. Zümzüm Légy még megtoldotta, lassan mászott a bundáson, jól felcsiklandozta, az meg vakarás helyett csak a farkát forgatta. Mondjuk csak ki, olyan szemtelenül viselkedtek, akár a piaci legyek. Fehérbundás feszengett, csak találomra kapkodta megszédült fejét ide meg oda. A nagy zajra a madár is felfigyelt. Mikor kilépett az ajtón, igencsak megborzadt a látványtól. Gondolkodás nélkül elröppent, meg sem állt az úttest másik oldalán kihúzott dróthálóig. Onnan épp csak visszanézett, ki tudja, meddig repült, hol tudott megnyugodni.

Fehérbundás mindebből semmit sem látott, a két szemtelennel hadakozott. Mikor végre egy kis csendet észlelt, még akkor is rettenetesen zúgott fekete foltos füle, szédült a feje. Valahogy lekecmergett a földre, hosszan elnyúlt egy bokor tövében.

Zümzüm Légy és Lusta Dongó már rég egy fűrészes szélű levélen pihentek.

– Jól mondják. Nem szabad lebecsülni a kicsiket – jegyezte meg Lusta Dongó, miközben hagyta, hogy a kellemes szél megsimogassa csapzott potrohát.

– Nem ám! – erősítette meg Zümzüm Légy rekedten, mert ugyan énekelni nem tanult meg, de a nagy csetepatéban kicsit megfáradt a zümzümje.