Láttatok már hófehér, kikeményített csipketerítőt? Ha igen, most képzeletben helyezzük a ház előtti csupasz fa koronájára. Húzzuk szét, hosszát magasítsuk, széleit tágítsuk. Most jó! Tegnap este óta esik a hó. Erős szél nem fúj, egyszerűen havazik, az égi áldás szállingózik. A munka, mit végez, mesteri! A fa minden ágán megtapad, beburkolja a vékony rőzsevesszőket, s a megálmodott csipke reggelre kész. Tél alkotta, hópehely varázsolta tünemény, s a házam előtt áll.

Csipkefa a világgal most ismerkedik. Óvatosan, félénken néz körül. Tövében kisebb hóbuckák, kintebb jeges út, hol csúszik a cipőtalp. Csend honol, korán van még. Ez a reggel karácsony estéjébe siet. Csipkefa társat keres. Néhány kisebb fa az út szemközti oldalán fehérlik, de egy sem oly szép, mint ő. Csipkefa nem tudhatja, hogy az utca legszebb fája, ugyan honnan tudhatná. A többi fa irigyen figyel, megszólítani nem merik. Most egy autó fékje csikorog, s a kesztyűs kezek zöld fenyőt emelnek ki a csomagtartóból. A sok csomag közt nem tudnak vele foglalkozni, Csipkefa törzséhez támasztják. Csipkefa örül, úgy hiszi, barátra lelt. Hogy a fák nem tudnak beszélni? Ó, ez tévedés! Egy ilyen napon minden szív megnyílik, minden nyelv hangot keres, és egyáltalán. Egy mesében minden megtörténhet, sose feledjétek!

- Ó, zöld fenyő! Téged a hó elkerült? – csodálkozott Csipkefa.

- El – válaszolt a fenyő megadóan. – Én éjszaka egy raktárban várakoztam.

- Várakoztál? Ugyan mire?

- Hogy megvegyenek, gazdám legyen. Este én leszek a karácsonyfa.

- Az milyen? – ámuldozott Csipkefa.

És a zöld fenyő mesélni kezdett. Amit elmondott, tapasztalt társaitól hallotta. Beszélt a fényekről, a sok-sok díszről, csillogásról, gyertyalángról.

- De szerencsés vagy! – tört fel Csipkefából a vágyakozó sóhaj. – És ezután mindig ott maradsz?

- Nem, ne hidd! – válaszolt a fenyő szomorúan. – Ragyogásom múlandó lesz, két hét múlva itt találsz, kidobva, megcsúnyulva, szárazon. Én életem az ünnepnek áldozom.

- Ó, hát ez hatalmas áldozat – ismerte el Csipkefa. – Hogyan segíthetnék rajtad?

- Sehogy- rázta meg tűleveleit a zöld fenyő. – Ez a fenyők sorsa. Most búcsúzom. Még annyi mindenkinek kell örömet, szépet adnom. Élveznem kell sugárzásom minden pillanatát, a bölcs fenyők így mondták.

S valóban, a kesztyűs kezek derékon ragadták, gyorsan eltűnt a kapu mögött. Csipkefa elfelejtette megkérdezni, mikor lesz az a karácsony. Türelmesen várt. Nem kellett sokáig várakoznia. Este nem húzták össze az ablak előtti függönyt. Csipkefa végignézte, ahogy feldíszítik egyetlen barátját, a fenyőfát. Már a csúcs is felkerült, fények villództak körbe a díszes fa testén. Tényleg pompázatos volt! A két fa között mindössze egy vékony ablaküveg húzódott. Hosszasan nézték egymást. Nappal, ha a csipkefüggöny takart, Csipkefa abban gyönyörködött. Megállapította, hogy a függöny és önmaga között igen nagy a hasonlóság. Ám ahogy sötétedett, úgy érezte, a benti fenyő fényei min-mind neki pislognak, neki üzennek. Így tartott ez napokig. Csipkefát nem is érdekelte az egész világból más, csak az ablaküveg mögötti világ.

Telt-múlt az idő, már szilveszter éjszakája is mögöttük haladt. A hideg, téli idő engedett, a fagy olvadni kezdett. Csipkefa arra lett figyelmes, hogy meleg járja át. A horgolt virágok kemény vonalai elmosódtak, egymásba csúsztak.

- Ó, hát már nem is vagyok csipkéből – állapította meg értetlenül.

És tényleg eltűnt minden virág, hólé csordogált a törzsön, az ágakon. Utána már csak a víz csöpögött, majd felszáradt az is. Csipkefa eltűnt, helyén fekete, kopasz fa állt. Egy délelőtt mellé került a fenyő. Pontosan úgy lett, ahogy megmondta. Tűlevelei a melegtől megrozsdásodtak, a földön maroknyi foltot hagytak. Látnivaló volt, hogy néhány óra, és már csak az erőtlen, kiégett ágak maradnak, amik tüzelőnek is vékonyak, talán gyengeségükben lángot sem lobbantanak.

- Akkor elpusztulunk? – kesergett a hajdani Csipkefa.

- Én igen – sóhajtott a fenyő. – De gondolj rá, hogy milyen szépek voltak nappalaink és éjszakáink. Szép karácsonyunk volt!

- Igazad van – ismerte be Csipkefa. – Köszönök mindent – suttogta.

- Ne köszönd – búcsúzott ismét a fenyő. – Nekem véget ért feladatom. De rád még oly sok minden vár, meglátod!

Megint autó jött, lefékezett. A fenyő maradéka a többi szemét tetejére került. Hogy mi történt Csipkefával? Mert nevét tündöklő szépségének emlékére megtarthatjuk nyugodtan. Ő megérte a tavaszt. Megjelentek ágain a rügyek, kifakadtak, zöld lombokba borultak. A nyár végén kék szilvatermést hozott.

Elmélázva nézek ki az ablakon. Előttem finom szilvalekvár az üvegben, az asztalon hever két képeslap. Egy karácsonyfa és egy hófehér, pompázatos Csipkefa.

Az illusztrációt készítette: Piti Katalin