2015 augusztusa volt, mikor visszajutottam Angliába. Szerencsét próbálni, mondhatnánk, de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy folytatni a félbehagyott munkát egy második világháborús magyar hagyatékkal, történészként.  („Szavak” – cseng a fülembe mesterem hangja „Történetet ír, Andrea, vigyázzon a szavakkal. Mondja mindig éppen azt, amit mondani akar.”) Egészen pontosan tehát Horthy Miklós családjának hagyatékát indultam kutatni és publikálni Dél-Angliába. Saját tapasztalatlanságom – talán ügyetlenségem – folytán önfenntartóként.  Egy meseszép ősz, és egy emberpróbáló tél erejéig így, mint helyi mindenesnek, Hertfordshire egyik eldugott farmja adott nekem otthont.

Megérkezésem délutánján Esther, világvégi művésztanyánk fiatal, csinos, de megkérgesedett lelkű vezetőjével épp a Waitrose parkolójában ültünk a volán mögött, és rákos chipset ettünk, mikor először hangzott el a később sokat emlegetett szó:

“ A kőművesek.”

“ Te tudod, kik ők?” – kérdezte a lány, elharapott végű cockney szavakkal, szinte suttogva. Én még nem ébredtem fel a környék sirálypöttyözött zöld lejtőinek, és ezerszínű kanálisainak a bűvöletéből. „Mármint szabadkőművesek? – Persze.”- böktem vissza a választ fél figyelemmel, épp egy kanalas gémet követve a szememmel, ami komótosan repült át a bevásárlóközpont felett, hazafelé tartva a Chess folyó nádasaiba. Esther bólintott. Sokat sejtető arccal. „Akkor jó.” Volt valami a szája szögletében, ami Hermionéra emlékeztetett, arra a grimaszára a varázslólánynak, amit akkor mutat a kamerának, ha veszélyes, sötét titkokról beszél. Esther másodállásban színésznő. Illetve statiszta egyelőre, kilátásai azonban reménykeltőek. Már Brad Pittet is látta egyszer. Hátulról.  Semmi kétség afelől, hogy tudja, mikor kell ilyen arckifejezést használnia. Önkéntelenül fordultam felé. „Persze” -  ismételtem. „Miért?” Még a motort is bekapcsolta a suttogása fölé, ahogy felelt: „Mert övék a farm. Pontosan száznyolcvannégy éve.”

A beszédes nevű Loudwater, aminek kertjén hangos glugyogással folyik keresztül a folyónak becézett Chess patak, a semminek éppen a közepén fekszik. Negyedóra gyaloglásnyira az első autóúttól, és negyven percnyire a legközelebbi kisvárostól, a hivatalosan már külső-Londonnak csúfolt Rickmansworthtól.  Álmos gerendái hosszabb múltról is beszélnének, ha tudnának, mint a „kőművesek” 184 éve.  A római időkben szőlővenyigék nőttek a környező lankákon, helyén egy kocsma állt, feltehetően.  Mai alapjait az 1400-as években tették le homályba vesző emlékű földművesek. 1552-ben, mikor Angliát a gyermek Edward király helyett egy régenstanács egymással marakodó lordjai vezették, s épp egy-időben azzal,  amikor a három részre szakadt Magyar Királyságban török kézre került Lugos, Karánsebes, Arad, Lippa, Szolnok és Csanád, s amikor Dobó István és katonái elhíresült élet-halál harcukat vívták Egerben,  Loudwater-i birtokán egy bizonyos John Wingfield komlót kezdett termeszteni, hogy házi sört főzzön a szomszédos földműveseknek.

Mikor a nem messzi Londonban porba hullott Károly király feje, a házat puritánok lakták. Két Richard, apa és fia, akik, ha sejtették volna, miféle világi élvezetek tanyáján találtak otthonra, nem biztos, hogy nyugodtan hajtották volna esténként álomra a fejüket.  Egyikük Cromwell-t is ismerte. Legalábbis így szólnak a legendák. A ház és a pajta szellemei talán többet és biztosabbat mondhatnának merő mítoszoknál, de őket nem kérdeztük.  Pedig nevük is volt. Loudwaterben is járkál éjszakánként egy Grey Lady, ahogyan minden tisztességes régi brit házban.  Jack, a kamaszfiú pedig a könyvtárszobát látogatta leginkább éjfélkor. Nem azért, mert messzi múltba vesző életében tudásszomj gyötörte volna, csupán mert ott ravatalozták fel a jámbor farmerek, mikor egy lovaskocsi elütötte éppen a kapu előtt.

Folytatjuk: 2. rész itt olvasható

A képet a cikkben szereplő farmról a feltöltő készítette.