Az írás első része itt olvasható: HERTFORDSHIRE-I MESÉK 2/1.rész

Heten voltunk állandó lakói az éppen motelként és rendezvényházként működő tanyának, Esther szigorú szemének felügyelete alatt. Esther édesapját kell megemlíteni mindenekelőtt. Nevezzük talán Henry-nek a cambridge-i, öltönyös urat, aki hivatalosan főbérlőként követte a ranglétrán a „kőműveseket”.  Henry négy ország irodalmát olvasta végig, mindet a saját nyelvén. Emellett rendületlenül hitt a varázslók létezésében, és abban is, hogy a mágusok néha éjjeli lepkévé változnak, s kulcslyukakon surrannak be, hogy kémkedjenek.  Fő szakterülete a használt mosógépek beszerzése volt. Ebben nem akadt párja az egész szigeten.

Volt egy színészünk, hívjuk Bobnak. Három feleséget, ugyanennyi házat hagyott a háta mögött, Skóciában vagy Írországban talán. - A pontos helyszín a megivott whiskey mennyiségétől függően időközönként változott. - Így velünk osztozott a farméletben, és az önkényesen 8-ra változtatott 6-os számú szobában („mert a 6-os szám szerencsétlen, maradjon csak a vendégeknek” ),  gyakorolta naphosszat specialitását, a sátáni kacajt.  Egyszer fellépett a West Enden is. Aznap reggel megterített asztallal várt minket, virágokat rendezgetett a vázában, és énekelt a kutyának.  Nagy nap volt, kétségtelen. Kétszer is megjelent a Trafalgar Theater színpadán, ahol azt kellett mondania: „Nem hölgyem, a parancsnok úr már elment.”

Világjáró nagyasszonyunk, Madeleine eredeti nemzetisége homályba veszett, hol olasznak, hol amerikainak, hol angolnak, hol franciának vallotta magát.  Nála ez nem a whiskey, hanem az emlékeiből elősodródó férfinevek függvénye volt.  „Jártál már Budapesten, Madeleine?” – kérdeztem tőle egyszer.  „Még nem, de ha egyszer fogok, az nagyon romantikus lesz!” – kiáltott fel, éppen olasz énjének hevességével az asztalra csapva. „Budapest a város, ahol frakkos urak még mindig kezet csókolnak a nőknek, ugye?” – kérdezte sürgetően. Mit mondhattam volna mást, minthogy „Természetesen.”

A lakószobává alakított kerti pavilonban, felhalmozott matracok és gitárok között élt Harlen, egy századeleji Lvov-i rabbi és egy ír kocsmáros furcsa ötvözete, küllemét, habitusát és felmenőit tekintve is.  Homályos utalásai szerint valamikor a távoli múltban úgy megkínozta a házasság intézménye, hogy a túlélés egyetlen biztos módjának azt látta, ha nőkhöz többet egyáltalán nem szól.  Főleg nem a nagyhangúakhoz.  Ez alól csupán akkor tett kivételt, ha almás pitét kívánt.  Mi tehát a pitetészta illatának hála, barátok voltunk. Egy ideig.  Mikor nyilvánvaló lett, hogy beszélő viszonyt ápolok Madeleinnel – aki elől ő a kert végéig húzódott, ha meglátta – nem szólt hozzám többet.  Illetve egyszer, az első havas téli reggelen, amikor örömében elfelejtette, hogy nem szabad rám mosolyognia. Sosem láttam embert még olyan zavarban, mint mikor erre rádöbbent.

Az angol farm Cromwell-kori pajtája

Egy késő őszi éjszakán, negyven percnyi gyaloglást követően a sötét tarlón, arra a nagy hírre érkeztem haza a West-End Oreszteia előadásáról, hogy visszatért Dmitrij. Ugyan mi volt nekünk világpolitika, Iszlám Állam, görög válság, mikor olyan csodák is megtörténtek, hogy öt havi távollét után váratlanul betoppant Ukrajnából az előző év hőse. Dmitrij mindenhez értett. Villanyt szerelt a pajtában,  vízvezetéket épített,  medvékkel harcolt, két vállal tartotta a földgolyót a hátán. Több-kevesebb sikerrel. Egyetértően kértük ki magunknak mindannyian mindig,  hogy az ő hibája okozta volna a hétvégi esküvők gyakori áramütésit.  Lóg a vezeték a falból, amit ő vezetett be? Lóg. Na és.  Mondta valaki, hogy a közelébe kell menni?   Első napom a nagy örömhír után azért mégis - a mosógép, a szárító és a vasalóasztal háromszögében - Dmitrij sikeres visszaasszimilálásának jegyében telt. Akadtak feszült pillanatok. Az ír kocsmáros vér és a doni acélos akarat kis híján ölre ment egy konzervnyitón. Nem veszett kárba a sok egyetemes történeti szigorlatom. Diplomáciai tapintattal sikerült végül csendes vacsorakanalazássá simítani az ügyet.

Novembert írtunk, mikor végül elérkezett az igazság pillanata. A „kőművesek” bejelentkeztek. Tárgyalni a házbérletről, aminek éppen lejárt a szerződésben foglalt 99-ik éve.  Én legfőképp nagyszakállú öregembereknek képzeltem őket, palásttal és göcsörtös bottal. Vagy legalábbis Dolce-Gabbana öltönyös City-bankároknak,  David Cameronnak, Barack Obamának, siriusi nyelven beszélő gyíkembereknek. Jól álcázták magukat. Két gimnáziumi matematika tanár küllemű, enyhén kopaszodó negyvenes, pulóveres úrnak nyitottam ajtót, könyökükön kopásgátló bőr könyökvédővel. Másfél órán át suttogtak Henry-vel. Csak az utolsó mondatukat hallottuk Madeleine-el az ajtó mögött.

"Minden rendben van a bérleti joggal, de a hosszabbításról még meg kell kérdeznünk a Nagy Varázslót."

Henry megnyugtatásunkra mindehhez csak ennyit tett hozzá, már tea felett ülve a könyvtárszobában.

" Semmi baj. Vannak hozzá kapcsolataink."

Feltehetően tényleg voltak. Maradtunk a házban.

Az írás első része itt olvasható: HERTFORDSHIRE-I MESÉK 2/1.részA képeket Bern Andrea készítette a farmon.