Persze, közben mindenki teszi a dolgát. Éli az életét, tanul, dolgozik, vannak hobby-jai, elér valami igazán megfoghatót. Értéket teremt, magának és másoknak. De bármit is ér el, a közelében sem érezheti magát annak a túlidealizált képnek, amit nap mint nap lát, hall, érzékel. A gépezet a másik oldalról is támad. Nem múlhat el híradás sokkoló tragédiáról, gyógyíthatatlan betegségekről, amik hirtelen megfoszthatnak minket az életünktől. Sajnos mindig is voltak tragikus balesetek és gyógyíthatatlan betegségek. De nem voltak bepontozva az agyunk fő területére, azt sugallva, hogy addig habzsold az életet, amíg teheted, mert nem biztos, hogy holnap is lesz napod. A szorongás lassan, alattomosan alakul ki. Majd jönnek a számvetéses kerek születésnapok. Mit értem el? Már túl vagyok az életem felén, háromnegyedén… Azután jön a „nem elég” érzés. A nők hisztérikus küzdelme, az öregedés-öregség ellen. Úgy érzik, értéktelenné válnak ma, amikor a feszes bőr, a telt ajkak, sok haj, de kevés életkor számít igazi értéknek. Nem tudnak megbékélni, és ez a kulcsszó. Manapság nem tudnak megbékélni az emberek az anyagi javak, a fiatalság, a kirobbanó energia elvesztésének még a gondolatával sem. Pedig a halál mindent visz.

Az méreg, és mi nem mérgezhetjük meg azokat, akiket szeretünk. Ha egész életünkben csupán anyagi javakat kergetünk, mi magunk válunk űzött vaddá. A halál tragikus lesz mindenki számára. Az utolsó napokat, vagy órákat a semmihez sem fogható félelem purgatóriumában fogja tölteni az ember, akinek fogalma sem volt életében a lelkiség fogalmáról, az idős kor bölcs nyugalmáról. Bekeretezve a mondandómat, a nyugati életszemlélet jelenkori filozófiája a felszínesség. A mély, bármely tekintetben alkalmazott spiritualitás nem fér a korképbe. Rapid dolgokra van szükség, pörögnie kell az életnek, nincs megállás. Márpedig a spiritualizmushoz idő kell, és önálló gondolatok.