Sorozatunk második részében (az első itt olvasható) a legendás svéd kvartett második alkotói korszakába pillantunk bele az ekkoriban megjelent lemezek segítségével. Míg az első három album az építkezés, az egyéni hangvétel megtalálása volt a legfontosabb, addig az 1976 és 1979 között megjelent korongok már az évtized legfontosabb popzenekarát mutatják meg.  

Az 1976 elején megjelenő Mamma Mia kislemez szinte azonnal robbantott a világban, így a következő, tavasszal piacra került Fernando már eladási rekordokat döntögetett. Azonban a Dancing Queen volt az, amely még nagyobb teret nyert a svéd négyesnek, és elindította azt a sikerszériát, amely a svéd zenekart egyedivé tette a hetvenes években.

A negyedik stúdióalbum egy kiforrott csapatot mutat meg. Itt már egységesen szólal meg minden dal a popzene jegyében kilengések és stílusváltások nélkül. A hangzásvilág és a vokális harmóniák terén az előző lemezhez képest egy óriási előrelépés hallható. A monumentális Dancing Queen tiszta harmóniái, játékossága remekül hozza a hetvenes évek diszkóban gazdag világát. Hasonlóan fontos pontja a lemeznek a soft rockos Knowing Me, Knowing You, amely Frida remek szólóénekével már előrevetíti a későbbi évek komorabb hangvételét. Az ironikus Money, Money, Money ugyancsak nagy siker, remekül hozva a Broadway-es hangulatot. A kiemelt slágerek mellett hallhatunk itt mindent, ami a könnyűzene történetében megjelent; rockot az éjszakai életet bemutató Tiger személyében.

A hatvanas évek is visszaköszönnek; a When I Kissed the Teacher a Beatles előtti időszak ártatlanabb hangvételét csempészi vissza a köztudatba, míg a rock and roll korszak a Why Did It Have to Be Me harmóniáiban éled újra. Agnetha szomorú balladája, a My Love, My Life ugyancsak figyelemreméltó. Azonban a kortárs hatások is jelen vannak; az ekkoriban születő diszkó a keleties, ugyanakkor funky-s That’s Me-ben fedezhető fel. Végül pedig itt van a népzene, amely a legtisztább formában az instrumentális címadó dalban van jelen, azonban a látszólag egyszerű szerkezetű Dum Dum Diddle is ilyen hangsorokra épül.

ABBA – THE ALBUM – 1977

A csúcsra érkezve a zenekar nem elégedett meg azzal, amit eddig elért, így új távlatokat keresve lép távolabb az előző lemez popzenei hangzásától. A végeredmény egy progresszívebb, mélyebb lélegzetvételből született dalok gyűjteménye, amely új távlatokat nyitott meg a svéd négyes számára a zenei horizonton. A háromperces slágerek világán túllépve itt egy olyan ABBA hallható, akik számára nincs lehetetlen. A korábbi évek direkt hangvételét a dinamikus Take a Chance on Me és a rockos Hole in Your Soul képviseli, azonban jóval kidolgozottabb formában. A szabadság és szárnyalás örömét bemutató Eagle a zenekar egyik legjobb dala. Hasonlóan nagyon igényes a dél-amerikai népzenei hatásokat felvonultató Move On, amely ugyancsak az életörömet helyezi középpontba. Az első kislemez, a The Name of the Game a napfényes kaliforniai hangulatokat tömöríti dalformába, az eddig ismert hatások mellett egy teljesen új színt képviselve.

Azonban a szárnyaláson és a lebegésen kívül a hétköznapi élet témái is megtalálhatóak; a rockballada, a One Man, One Woman remekül mutat be egy válságban lévő házasságot, bizonyítva azt, hogy jóval több van az ABBA tarsolyában, mint gondolnánk. A lemezt záró mini-musical az első lépése annak, hogy az Ulvaeus-Andersson szerzőpáros a hagyományos dalformán túllépve szeretne nagyobb lélegzetű művek felé elmozdulni. A Thank You for the Music-ot mindenki ismeri, azonban a szinfonikus zenekarral dolgozó ballada, az I Wonder már nem hagyományos popdal. A hanganyag záróakkordja a drámai I’m a Marionette, amely kiválóan képezi le a zeneipar és a sztárság sötétebb oldalát.

VOULEZ-VOUS – 1979

A hetvenes évek utolsó évei a diszkó jegyében teltek, így nem meglepő, hogy az életmű második korszakát lezáró hanganyag főleg erre a stílusra épül. Azonban a korszak igénytelen vagy lélektelen produkcióival szemben az itt hallható dalok mindegyike igényes, csiszolt alkotás. A lemezt nyitó, Agnetha hangjára épülő As Good As New remek kombinációja a funky-nak és a kamarazenének. Az If It Wasn’t for the Nights a Dancing Queen világát idézi fel újra jóval kidolgozottabb módon. A játékos Lovers (Live a Little Longer) pedig egy remek híd a funky és reggae között. A címadó dal szintetizátorra épülő hangszerelésével a diszkó árnyoldalát tárja elénk.

Azonban hallhatunk itt mást is; az ABBA által magasba emelt klasszikus pop legjobban a sokrétű Angeleyes-ban és a remek vokálokra épülő Kisses of Fire-ban fedezhető fel a legjobban. Az elegáns The King Has Lost His Crown vágyódása, és az energiával teli, folkos Chiquitita ugyancsak fontos pontjai a lemeznek. Azonban a gyermekkórust felvonultató görögös I Have a Dream és a diszkórockos Does Your Mother Know annak ellenére, hogy a zenekart egy új közegben mutatják meg, a lemez értékéhez nem sokat tesznek hozzá.

A hetvenes években az ABBA bebizonyította, hogy minden lemezzel sikerül megújulni, azonban az igazi meglepetést a nyolcvanas évek hozta el. Erről azonban sorozatunk harmadik része mesél nekünk hamarosan.

Képek forrása: saját lemezgyűjtemény, az Universal Music Hungary engedélyével.