Erdős Attila - Art díjas író, költő

Csendben állok egy kopár fa alatt, és felnézek az égre vénült bódulatban. Mintha az első nap lenne, az első, ifjú gyermeki alkalom, hogy a fák kései, ősz üzenetét elmondhatom.

Tavasz volt, kellemes langy-tavasz, és a rügyekből a fák virágot bontottak. A smaragd leveleket tüdő helyett kapták, hogy lélegezzenek, gyümölcsöket teremjenek és neveljenek évenként megújuló ágakat, lombokat. Ez történt hetvenegy éve, ez történt a földi teremtéssel.

Fa alatt állok, és gondolkodom: a régi emlékek között kutakodom. Álmodom - kergetek ringó délibábot, és elevennek hiszem az édes álmot. Isteni fény hozza nékem a reményt - és dalolva jár a tavaszi szél. Valóság teremtette, boldogság! Oly szép mese az élet, és igaz örömkönnyei - az álmodás.

Csendben állok egy kopár fa alatt, és kitekintek a kék égre, vénült gondolatban. A fa ölelésre nyújtja kezét, s átölel az őszi szél.

A november szél

Halkan sóhajt

a novemberi szél:

csak én tudom, mit mond,

halkan mit regél.

Elmúlt a tavaszom,

vele elszállt a nyár.

Panaszosan sírja az ősz:

mit érzek csontjaimban.

Megsárgult a falevél,

és elbúcsúzott az ágtól,

a csörgedező patak habja

a játékos világtól.

Ne sírj őszi szél!

A november még a tiéd!

Maga után lassan elballag a tél.

Erdős Attila - Art díjas író, költő