„...hová tűnik pillangószárnyak verdesése?

       A napsugárfényű ragyogás?

       Épp csak megcsillan az élet,

       még meg sem találtuk

       nyugalmunk, a testnek

       már búcsút int a lélek,

       az elmúlás árnyéka sötétlik rajtunk.”

 

. . . Mily magas az ég, s mily kicsiny porszemek vagyunk mi itt a földön...

 . . .Van egy kedvenc filmem, amelyben a herceghez egy csodás üvegtőr kerül a harc során, s ráébred, hogy a tőrben rejlő homokszemek varázslatos erővel bírnak, vissza tudják forgatni az idő kerekét, s vele meg lehet változtatni az akkor történteket...

. . . szép mese... de csak mese...

. . . pedig de jó lenne, ha igaz lenne...!

. . . visszaforgatnám a homokszemeket, s újra velem lehetnének azok, akiket annyira szerettem, s az elmúlt év során elmentek...

 . . . Átlépték a túlvilág kapuját, s itt hagytak kétségek, könnyek, fájdalom, gyötrelem szorításában...

 . . . egy rege szerint születésünk pillanatában megfordítanak egy homokórát, benne éltünk homokjával, s amikor az utolsó porszem is lehullik, meghalunk...

. . . Halál...a legkegyetlenebb szó a világon. Jeges, bénító, fekete mélység... s nincs előle menekülés...

. . . Mindenkiért eljön a halál angyala, s elfújja a nekünk szánt idő homokszemeit...

. . . Nincs apelláta, nincs alkudozás, ha eljött az utolsó perc, menni kell...

. . . s az utolsó út mindig borzasztó...

. . . elhallgat a lélekharang, s az utolsó rög is elsimul s az utolsó virág is aláhull, marad a csendes zokogás, a rokonok, barátok vigasztaló ölelése.... és néma csend lesz...

. . . s aztán hazavánszorogsz, nem emlékszel szinte semmire, csak azt érzed, hogy beleszakad a szíved a fájdalomba, mert itt maradtál egyedül...árván...mert akitől az életet kaptad, s mindig veled volt, most semmivé vált, nincsen sehol...

. . . mi az, hogy nincsen sehol? Hiszen a hamvai ott nyugszanak a rózsaszirmokkal kibélelt sírban, kalocsai mintás festett urnában!...

… porból lettél s porrá leszel...

 

. . . de hol van az én nevető anyám, akinek menyasszonykoromban is az ölébe ültem, akivel imádtuk az erdőt járni, aki örökké hímzett, horgolt, beszélgetett a virágaival, aki mindig csörömpölve mosogatott, aki a „tyúkokkal kelt, és a tyúkokkal feküdt”, aki templomba járt és imádkozni tanította az unokáit, aki ...most elment.

. . . elment.... és magával vitte minden apró titkomat...

. . . mindent, amire csak ő emlékezett...az első kimondott szavamat, az első cipőcskémet, a bárányhimlős pöttyeimet, az örökös köhögéseimet, a gyűrűs-göndör hajamat, s a masnikat, amiket belekötött... csak ő emlékezett az első betűre, amit leírtam, ő őrizte a gyerekkori rajzaimat, a fogalmazást, amit róla írtam...ő emlékezett a fára mászásaimra, s a leesésekre is, a hegekre amik örökre rajtam maradtak...arra, hogy elvesztem, mert elindultam megkeresni három évesen az apukámat, aki éppen Szegeden volt katona...  ő tudta, hogy csak csupaszon ettem a palacsintát, s az első mindig az enyém volt...  ő jelölte meg az ajtófélfán, hogy mennyit nőttem a nyáron...ő őrizte az elsőáldozós ruhámat... s ő öltöztetett menyasszonynak is...ő emlékezett rá, hogy hányszor szidott meg, mert télen is miniszoknyában jártam, nejlon harisnyában: „majd mikor ötvenévesen fájni fog a derekad eszedbe jut mit mondtam!”

. . . Ó, Édes! Hányszor eszembe jut...

. . . ő volt a tanú...életem tanúja...

. . . azt olvastam valahol, hogy a Jóisten a paradicsom egy részét küldi az anyákkal a földre, hogy legyenek a jóság követei, hogy megtanítsák a szeretetet, ami soha el nem múlik...

 

„Az anyák halhatatlanok.

Csak testet, arcot, alakot

váltanak; egyetlen halott

sincs közülük;

fiatalok mint az idő.

Újra születnek minden gyermekkel,

megöletnek minden halottal,

harmadnapra föltámadnak

mire virradna...”

 

…erős akartam lenni, nem összetörni, nem kiabálni, nem perelni senkivel, hisz mindannyian meghalunk, ez ellen nincs orvosság, nincs bűbáj, nincs varázslat... de nem ment...belebetegedtem Édes elvesztésébe...

 

      „Kisért a csend

       vigyázza még a hangodat,

       magányba zár a szoba,

       látja még az arcodat.

       Érintésed is itt van még

       őrizem a kezemen,

       könnycseppek gyászharmata

       emlékező szememen.”

 

… s hogy ez ne fájjon csak ennyire, imádott unokabátyám bejelentette, hogy ő lesz a következő, aki átlép a kapun... nem akartuk elhinni, harcoltunk...s alig múlt el a karácsony, a rettegett kór legyűrte.... el kellett engednem őt is...a temetésén iszonyú szél fújt, mindenfelé vitte, szaggatta a virágokat, mintha az ég is háborgott volna, hogy miért kellett őt abba a rettenetes koporsóba tenni, s bezárni a föld alá....s miért kell nekem a földet rádobni búcsúzóul... az Örök Nyár Birodalmába vágyott...hiszem, hogy odajutott...a fehér rózsa volt a kedvenc virága...

...mert porból lettél s porrá leszel...

 

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

 

. . . nem igaz, hogy az idő begyógyítja a sebeket...nem igaz...csak ráborít egy vékony fátyolt, hogy ne fájjon annyira, de elég egy illat, egy szó, egy régi fotó, s a seb újra vérezni kezd ... s hosszú időbe telik míg a lélek újra megnyugszik...

. . . én Édes halála után elraktam minden holmiját, elosztottam a testvérek között apró tárgyait, hogy emlékezzenek rá, eltettem a kedves százéves babáját is, nem bírtam látni sem... az első napokban naponta mentem a temetőbe, azt hittem attól enyhül a fájdalom, de jött az összeroppantó betegség, amitől hónapokig járni alig tudtam, nemhogy temetőbe menni... de a lelkem kínja nem csitult...

. . . ekkor került elő egy lánykori régi képe a dobozok aljáról...16 éves, boldogan nevet, gyönyörű!...

. . . ez a fotó van azóta a polcon, az én fiatal, nevető anyám...

 

„Miért sirattok? Hisz Isten arca volt,

Mely simogatón, hívón rám hajolt.

És én mentem...

Most fényözönben élek

És nem vagyok más

Csupán tisztult lélek.

Sziromhullás volt...

Árnyékom lehullt...

A szemetek hát könnybe

miért borult?

Ha emlegettek: köztetek leszek.

Ha imádkoztok: veletek vagyok.

Ha rám gondoltok: mosolyogjatok.

Emlékem így áldás lesz rajtatok.”

 

 . . . közeleg a Mindenszentek, s bennem minden eddig begyógyultnak hitt seb újra felszakadt...elevenen él bennem minden szerettem halálának napja, még a nagyapámé is, pedig az már nagyon régen volt... sok kedves porlik már a rögök alatt...

. . . s ilyenkor az is elkerülhetetlenül belém mar, hogy egyszer én is csak emlék leszek, mert nincs hatalom, mely legyőzi a halált...

. . . vagy mégis van valami, amely minden kínt és szenvedést begyógyít?... elűzi a rémképeket és beburkol fénylőn és melegen?... mely világít a legmélyebb sötétségben is?...

. . . Van, ami legyőzi a rettenetes halált?...

. . . Én úgy hiszem: igen!...

. . . A szeretet...

. . . Szeress nagyon, amíg élsz!

. . . Most!

. . . Mert lehet, hogy nem lesz holnap... nem lesz következő perc...

. . . nem ölelheted magadhoz édesanyádat, bátyádat, barátodat ...

. . . mert porrá lesznek...

 . . .emlék lesz már...

. . . Mindörökre!

 

„Ne sírj azért, mert szeretsz.

A halál nem jelent semmit.

Csupán átmentem a másik oldalra.

Az maradtam, aki vagyok. És te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.

Beszélj velem, ahogy mindig szoktál.

Ne keress új szavakat. Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal.

Folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük.

Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.

Hangozzék a nevem a házunkban, ahogy mindig is halható volt,

Mint volt, ma sem más.

A fonalat nem vágta el semmi. Miért lennék a gondolataidon kívül...

Csak mert a szemed nem lát...

nem vagyok messze, ne gondold.

Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

Meg fogod találni a lelkemet, s benne egész, letisztult,

szép gyöngéd szeretetemet.

Kérlek, légy szíves...ha lehet, töröld le könnyeidet,

És ne sírj azért, mert ennyire szeretsz engem!”

 

. . . meggyújtom hát a gyertyákat, minden halottamért egyet, s hiszem, hogy itt vannak velem, mosolyognak, s úgy szeretnek engem, ahogy én is őket...

. . . Mindhalálig...