Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő 

Nagykanizsa vezetése és polgárai is ugyanolyan látszatszégyenlősek, illetve struccpolitikusok a rákkal és a rákbetegekkel szemben, mint bárhol másutt, szerte szét hazánkban, ezen belül szűkebb pátriánkban, a dél – zalai régióban. Tudják, hogy van, ismerik az ilyen és olyan arcát a ráknak, de nem szívesen vesznek tudomást róla. Pedig hiába írjuk az új évezred negyedik évének végét, hiába ostromolja az ember a csillagokat, hiába a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése, korunk egyik pestise többek között az Aids mellett, még ma is a valamilyen szintű, férfiakat és nőket, gyermekeket és felnőtteket nem is akármilyen traumával érintő rákbetegség.

A rák velünk, köztünk él. Nem bújhatunk el előle, utolér, megtalál. Sunyi módon, alattomosan akkor támad, amikor legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb az ember. Felborít, tönkretesz, gyászbaborít sorsokat, családokat, egzisztenciákat, szocializációs, mentális zavarokat is okozva minden érintettnél, legyen az odafent, vagy a társadalom középső és alsó rétegénél. Diagnosztizálása óta harcol ellene a tudomány és az ember. Az orvos, a biológus, a vegyész, a mentálhigiénés szakember, és természetesen harcol ellene maga a legjobban érintett is. Látszat, és valós eredmények kísérik az útjukat, kisebb nagyobb sikerrel. Beszélünk róla, harcolunk ellene, sajnálkozunk, szörnyülködünk, de míg nem vagyunk mi is halmozottan érintettek, leginkább csak szégyenlősködünk, képmutatunk. Félünk az igazi találkozástól, félünk a szembesüléstől…

Pedig a rákbeteg is ember. Sőt! A rákbeteg EMBER! Itt él velünk. Harcol az életéért, küzd a munkahelyéért és a családjáért, főz, mos, gyermeket nevel, szeretet ad, és el is várja, el is várná a viszontszeretetet. Mégis, leginkább kirekesztett, lesajnált, olyan igazi furcsa figura, aki még itt van, de már mégsem él közöttünk. Struccpolitikánk miatt, látszatszégyenlőségünk miatt, túlmisztifikált félelmeink miatt, oda nem figyelésünk miatt a rákbetegek egy bizonyos hányada fekélynek érzi magát a családban és a társadalomban. Holott még betegen is, még gyógyulófélben, vagy éppen végstádiumban is hasznos, és még nem is akármilyen alkotó részei a velük szemben mentálisan zavart társadalomnak…

Kanizsán, a Zrinyi utca egyik eldugott udvarában van egy épület, ahol a helyi rákbetegek összejönnek, beszélgetni, gyógyulni, szórakozni, elfogadtatni, élni… Élni, mert példás hozzáállásukkal a találkozásaik a nagybetűs Életről szólnak, a gyógyulásról szólnak, nem pedig a megváltoztathatatlanról! Ez a többtucat nő és férfi hatalmas energiákkal veti bele magát a gondok megoldásába. Álmodoznak, és leginkább meg is valósítják az álmaikat. Bár sokat foglalkoznak betegségükkel, leginkább gyógyulási szándékkal, nemcsak a saját mikrovilágukban élnek. Hogy a társadalmi és a polgári odafigyelés olyan amilyen, nem rajtuk múlik. Bár morbidnak tűnik a szó, életvidáman, életerősen készülnek terveik, céljaik megvalósítására. Meg akarnak gyógyulni! Élni tudnak a helyzetükkel! Együtt tudnak élni a sorsukkal! Melegséget tudnak adni a szívnek és az elmének! Mi több, angyali nyugalommal kikacagják a feketeszárnyút, tartásból, emberségből példát mutatva a vajon miért képmutató és szégyenlős társadalomnak. Mert bár biztató szó az van, de az, leginkább csak duma, ha nincs mögötte tartalom, - és bizony a kanizsai rákbetegek is leginkább csak szavakat kapnak kívülről. Legtöbbször, példamutató módon, saját erejükből oldják meg problémáikat, gondjaikat, s mert az élet nem áll meg az első diagnózis megismerése után sem, ezt tudomásul véve, de nem beletörődve, önmaguk tapossák ki a továbbvezető, a kivezető utat. Bátor emberek, erős emberek, példát mutató emberek, gondolkodó és alkotó emberek, szeretete adó és szeretetre vágyó, élő és igazi emberek, csak hát ezt kívülről, az élet naposabb oldaláról kevesen veszik tudomásul…

***

Riersch Zoltán

Valami eddig ismeretlen érzés

(egyedül)

Az ajtó, kulcsra zárva.

Cigarettavégekkel teli hamutartó az asztalon.

Csak egy eltévedt szemtelen légy,

meg a kopott rádió háttérzaja

borzolja a majd’ halotti csendet.

Egy üres borospohár csörrenése.

Leszédült az ürességtől megroggyant

sánta lábú asztalról.

Valami eddig ismeretlen érzés,

tompa nyomás a lestrapált szív alatt,

szaggató görcs az üres gyomorban,

no meg a hirtelen jött halálfélelem társa,

kinek kezében a kétszer meggyújtott gyufa

zsíros sercegése adja a választ a kérdésekre.

Vagy nem, s akkor minek a válasz.

Az ajtó, kulcsra zárva.

Csengő nincs, nem is kopogtat senki.

Nincs miért. Nincs kiért.

Lassan a villanyt is kikapcsolják.

A kopott rádió se szól majd.

Háttérzajnak marad

a beteg csontok reccsenése.

Meg valami eddig sosem ismert

furcsa érzés:

Egy görcs, egy szúrás, aztán az se.