Iskolában, munkahelyen, otthoni környezetben, az utcán, bárhol, ahol emberek fordulnak meg, rendszeresen élünk meg kisebb-nagyobb konfliktusokat.

Lehetnek ezek belső, személyen belüli (például váljak, ne váljak), és szociális, emberek közti konfliktusok is. Én most az utóbbira térnék ki.

Megtanuljuk az iskolában a kovalens kötést, a nyitvatermők szikleveleinek számát, Kamcsatka évi középhőmérsékletét, de a vitákhoz, veszekedésekhez nemigen kaptunk mankót, inkább csak átéltük, átéljük azokat. (Ha jól tudom, erkölcstanból érintőlegesen már a tananyag részét képezi, és minden tiszteletem azoké a tanároké, akik ezt komolyan veszik.)

Vannak persze jó tanácsok, kérjél bocsánatot, ne üsd meg a lányokat akkor sem, ha ők rúgtak beléd, kiabálni tiszteletlenség, vagy harmadik kívülálló félként mi majd igazságot szolgáltatunk, mert mi tudjuk, hogyan kell.

Tudjuk, hogy hogyan kell?

Természetesen egy vita lehet építő jellegű, ha az tiszteletben tartja a másik fél véleményét és konstruktív, így létrejön egy mindkét fél által elfogadott konszenzus.

A veszekedés már inkább az érzelmi síkon történik, itt kevéssé érvényesül a racionalitás mint az emóció. Ilyen esetekben szinte soha nem jön ki egyik fél sem győztesként a párbeszédből, ezek előre megjósolhatóan a vesztes-vesztes játszmák.

Így hát a konfliktusok kimenetelük szempontjából lehetnek konstruktívak vagy destruktívak. A konstruktív konfliktusmegoldás növeli önbizalmunkat, bátorít bennünket a későbbiekben, a destruktív konfliktuskezelés viszont szorongást, későbbiekben a konfliktusok elkerülését eredményezi, amely hosszútávon pszichoszomatikus betegségek formájában jelenhet meg.

A közösségi közlekedésben rengeteg a felesleges konfliktushelyzet. Ami persze abból is eredhet, hogy nem tudják az emberek kezelni a feszültséget és a stresszt.

Egy buszon például előfordul, hogy jó esetben csak rosszallóan néznek rám, amiért nincs hátul szemem, vagy mert le szeretnék éppen annál az ajtónál szállni, vagy mert fékezett a busz. Szinte mindennap akad olyan ember, aki azt gondolja, hogy az egész világ ellene van, hogy mindenki megkapta az ő fotóját a mobiljára, és ezzel üldözőbe vette. És egyáltalán nem véletlenül lépnek rá a lábára, vagy direkt őt lökik meg. Ilyenkor sokszor hangot is adnak a felháborodásuknak. És a nagyszámok törvénye alapján felbukkan egy illető, aki beszól, bekiabál. Műsoros, interaktív utazás, ami nem mindig szórakoztató. Az autóvezetés közben történő konfliktusokat már meg sem említeném.

Az ilyenkor egy „elnézést, semmi gond” párbeszéddel könnyedén felül lehetne emelkedni ezeken a helyzeten.

Könnyedén… és itt jön az, hogy nem tanultuk, és igazából nem tudjuk kezelni a vitás helyzeteket, még az aránylag ilyen felszínes konfliktusokat sem.

A komolyabb, mélyebb témáknál pedig még nagyobb a kihívás ezen a területen. Nem mindig könnyű, dolgozni kell rajta, de megéri, mert működik. Mediátorkénk azt tapasztalom, hogy a házaspárok, rokonok, üzletfelek egy-két mediációs ülés után már egyességre tudnak jutni.

Számtalan irodalmat lehet találni konfliktuskezelés témakörben, és ha csak néhány útmutatást betartunk belőlük, érezhetően hatékonyabb lesz a kommunikáció.

Az is fontos, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi hogyan reagálunk a konfliktusra annak témájától függetlenül. Véleményem szerint ennek megismerésesben nagyon sokat segíthet Thomas Kilmann tesztje.

Friedrich Glasl osztrák menedzsment tanácsadó és konfliktuskutató kilenc kiterjedési fokot, szintet különböztet meg. Ezeket három csoportra osztja a megoldási valószínűségek tekintetében.

1. Ahol még lehetséges a közös megoldás
2. A megoldáshoz közvetítő segítsége kell
3. A megoldás külső hatalmi kényszer bevonásával lehetséges

A következő cikkemben kitérek a kilenc szintre, és adok néhány tippet a konfliktus megszelídítésére.

A fenti kép forrása: Pixabay - Kattints a lenti képre Nóra weboldalának megtekintéséhez!