Egyre jobban begyűrűzik. Mindenhol feltűnnek a giccses díszletek, én ebből inkább az aranyat és fehéret, meg a mécses világítást tartanám meg. Lapítva, halkan, óvatosan kérdeztem a körülöttem lévőket.

-Te most komolyan, szereted a Karácsonyt?

- Én nem.

Az emberek csak sorolják a gondjaikat, tennivalókat, amelyek a Karácsony vészes közeledtével exponenciálisan növekednek. Amint egyre bátrabb lettem, az embereket egyre többet kérdezve rájöttem, hogy igen sokan vagyunk, akik nem szeretik a Karácsonyt.

Kezdünk mondjuk velem. Már a babakori fotóimon is ahol a szüleim a karácsonyfa elé rakva fényképeztek le, világosan látszott az arckifejezésemen, hogy tulajdonképpen mit gondolok erről az egészről. Nem sok jót. Adva van egy fa, amit töméntelen mennyiségben vágunk ki pusztán azért, hogy jól megrakjuk díszítés gyanánt mindenféle színű giccses díszekkel. Ezt a fát néhány héten belül minden lelki probléma nélkül kivágjuk az utcára úgy, hogy csak repül. Adva van egy ünnep, amelyet a boltok már novemberben beharangoznak, hogy aztán minden ott dolgozó alkalmazott egészen rosszul tudjon lenni, ha csak még egy karácsonyi dalt meghall az ünnepi asztalnál. Náluk biztosan garantált otthon a meghitt csönd. Van még sok ember, aki már november végén egymást készíti ki az utakon rohanva, előzve, dudálva, verbálisan, lelkileg és fizikailag. Végül pedig ott vannak a reklámok, amelyek arra buzdítanak, hogy minél többet fogyassz és költs, ha már egész évben megállás nélkül dolgoztál. Itt az idő elkölteni! Jutalom nincs a cégeknél, legalábbis a tanári pályán egészen biztosan nem, úgyhogy marad a puliszka. De ha  nincs elég pénzed, hogy méltóképpen megünnepeld ezt a szent fogyasztási ünnepet, a bankok segítőkészen adnak hitelt a Karácsony nevű biznisz áthidalására. Ezt készségesen reklámozzák is.

Épp mentem edzésre valamikor novemberben, amikor egy bácsit láttam egy szépen becsomagolt fenyőfával sietni hazafelé. Úgy kikerekedett a szemem, hogy a szemgolyóim smink nélkül is kétszer akkorának látszottak. Csak november volt, de ő már szegény beszerezte. Pipa.

Adva van tehát egy ünnep, amire a számlákon elindul a pénzmozgás oda-vissza és nagyon jófejek vagyunk, ha a kiadás egálban van az ünnepi ajándék bevétellel. Mert bizony van ám, aki ezt figyeli. Mert innen derül ki majd, hogy szeretünk, vagy szeretnek-e minket eléggé...

Photo credit: The Dress Up Place via Visualhunt.com / CC BY-SA

A nagy-nagy lila ködben pedig pont azokra nem gondolunk, akik egyedül karácsonyoznak. Özvegyek, árvák, szinglik, elváltak, bárki, aki épp egyedül kell legyen ezen a jeles ünnepen. Nekik ez óriási lelki teher és szomorúság. Amíg mi monumentális agyonöltöztetett fáinknál ünneplünk, addig ők épp a lehető legpocsékabbul érzik magukat. Ez viszont fordított arányosságban van. Minél harsányabb, dübörgőbb a "mi szeretjük egymást és jól megajándékozzuk egymást" - hangulat, annál rosszabban és szerencsétlenebben érzik magukat azok az emberek, akik csak úgy, egyedül vannak az ünnepen. Adva van az évben egyetlenegy nap, amikor mindenkinek illik szeretnie egymást, a harag erre a rövid időre megszűnik, és nincs más, mint egy csodálatos fotó erejéig összebújni és mosolyogni együtt egy szép nagyot! Akkorát, mint amilyen csillogó gömbök vannak mögöttünk a fán. Csudálatos, nem?

Azonban mi van a többi 364 nappal? Nem kell egyiken sem  világvége" bevásárlást csinálnunk, elég az, ha csak úgy létezünk. Mégis jó volt ez az év, és mégis jó voltak a "semmi extra" napok. Most már értem mire tanít a Karácsony.