Naponta tette meg ugyanazt az utat elmaradhatatlan biciklijével. Kicsit kényszeres volt az Öreg. Ragaszkodott hozzá, hogy mindig ugyanarra menjen, ugyanott álljon meg, s ha esetleg ezen, valami okból kifolyólag változtatnia kellett, hát teljesen rossz lett a közérzete, valami rossz előjelnek tartotta. Ismerősei szokták is gúnyolni érte: „Jani bácsi! Ne azon a göröngyös, sáros úton menjen, hiszen épült arra már rendes bicikli út is!”

Egyetlen egyszer fogadta meg a tanácsot, mondván, no mégis csak megnézi magának azt a híres jó utat. Azzal nem is volt semmi probléma. Hanem az a rengeteg autó, ami elsüvített mellette. Az egyikből még egy sörösüveget is kidobtak, épp, hogy el nem találták őt.

Szóval, meggyőzte magát, nem hagyja el a jól ismert kátyús, göröngyös útját, amely a tó mellett vezetett.

Szeretett naponta erre járni. Hozzátartozott az életéhez, ugyanúgy, mint egyetlen fia, aki távol él tőle, de sosem mulasztott el rá gondolni.

Azon a részen állt meg ismét pihenőt tartani, ahol szokott. Itt volt a legtöbb sás, és a sás között pedig a kedves vízi madarak, kócsagok, apró vízi csibék.

Az alkony már jócskán ráfeküdt a tóra, mikor leült egy kőre, s szemei mohón itták a természet osztotta szépségeket. Szabad utat engedett volna gondolatainak, de mintha ilyenkor kiszálltak volna a fejéből. Átjárta testét az a végtelen béke, nyugalom, melyet a tó árasztott magából. Megszűnt a világ, szinte érezte, ahogy kisimulnak a ráncai is.

Csak a sás zizegett halkan, andalítóan. Ilyenkor mindig sajnálta az embereket. Hová tűnt belőlük a béke, a harmónia? Állandó zajban, nyüzsgésben, feszültségben élnek, rohannak, ahelyett, hogy megállnának pár percre, netán órácskára a szabad ég alatt gyönyörködni az életben. Mert az Öregnek ez magát az életet jelentette.

A békák méltatlankodva kuruttyoltak, hiába, no! Ma éppen kevés a szúnyog, s úgy látszik, a legyek is másfelé vették útjukat. Éhesek maradtak szegények. Az egyiknek sokkal öblösebb hangja volt, mint a többinek, biztosan ő volt köztük a legidősebb, a legnagyobb. Egy másik viszont egészen vékony hangon brekegett, de pillanatra sem hagyta abba. Milyen jól ismerte ezeket a hangokat.

Az alkony már az utolsó sóhaját lehelte a tóra, s a Nap is búcsúzott a szellő-kergette árnyaktól, mikor meghallotta az autó zaját. Sértette a fülét a hang, ami annyira elütött az itteni lágy, finom neszektől. Majd elhallgatott a berregés, úgy látszik az autós is érezte, hogy a természet némaságát nem illik ilyen „világi” hangokkal felverni.

Magas, fess férfi szállt ki belőle, s közeledett felé. Először azt hitte, gúnyos játékot űz vele a képzelete csupán. Amint az alak közelebb ért hozzá, már látta, hogy nem képzelet, akit lát.

Óriásit dobbant a szíve, a torkába mintha hirtelen egy gombóc költözött volna.

- Hát te, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte csupán azért, hogy palástolja meghatottságát.

- Nem találtam otthon a biciklidet. Egyébként pedig… anélkül is tudtam, hogy itt vagy, apa. Én is mindig idevágyom, bárhol is vagyok – hosszasan ölelték egymást.

Egy sirály csapott le mellettük a tóra boldogan. Végre, zsákmányra talált. A víz tükre enyhén hullámzott, éppen csak annyira, amennyire az esti szellő hazaringatta a vadkacsákat sás-otthonukba.

A fiú arca ragyogott az örömtől. Szemével gyorsan végigjárta gyerekkora legszebb, legkedvesebb helyét, majd megállapodott a göröngyös, kátyús úton. Apja még mindig erre jár. Pillanatra átsuhant fejében a gondolat, mi lesz majd, ha egyszer már csak emlék lesz az apai ölelés. Ez a szemérmes tekintet, ez a kedves, ráncos arc, a fa mellett az odatámasztott kerékpár…

Lábujjhegyen érkezett az est, nehogy megzavarja azt az idilli békét, azt a varázslatos szépséget, mely örökké ott tükröződik a kis tóban, ott a göröngyös, kátyús út mellett… S ott tükröződik az Öreg bársonyos tekintetében, ahogyan apai büszkeséggel fonja körbe gyermekét.