Buda, Felsőzöldmáli út 29.

„Az ablakomból arra a házra látok, ahonnan Karády-t elhurcolta a Gestapo negyvennégy tavaszán”- válaszoltam, üres hümmögést remélve válaszul, ha valaki azt kérdezte, hol lakom, abban az időben, amikor a Rózsadombon béreltem szobát. A romos, régi villa előtt állt meg éppen a 29-es busz, mielőtt egy hajtűkanyarban nagy gázzal lezúdult volna a Zöldlomb utcára. Néha fiúkat fárasztottam itt kezdődő, vagy véget érő tavaszesti randevúkkal, a rozsdás kovácsoltvas kerítésen át mutogatva a járdát és a kerti utat. „Az egyik Gestapo-s autó itt állt meg épp, ahol mi most, a vaskapu előtt. Égve hagyott reflektorokkal. A másik a telek túlsó felén, a vele párhuzamos utcában. Hajnali kettő volt. A belső szobában bújtak Karády, és a tábornok, ébren. Ott, ahol most a galagonyabokor nő a küszöb alól.”

Mindig valami mosolygással vegyes döbbenettel néztem erre a szerelemre, a csontos, mély tónusú, lányokhoz vonzódó dívára, aki egyetlen délután alatt, mint egy gyerek bolondult bele a köpcös, kopaszodó Ujszászy István tábornokba, a katonai hírszerzés vezetőjébe, a kor mamelukfejű elitjének talán egyetlen európai módon valamirevaló koponyájába. Belebolondult, hogy aztán ki is tartson mellette, Gestapo elől bújva, és német verőlegények pincebörtöneiben is.

Azt terveztem, hogy egyszer megveszem a horpadt tetejű kis házat, és múzeumot nyitok benne. Levelet is hagytam a postaládájában, társüzletet ajánlva a tulajdonosnak. Válasz persze sosem érkezett, csak egy markológép egy esős márciusi reggelen. Úgy szaggatta szét a régi házat faldarabonként, mint valami éhes, nagy szörnyeteg. Háromemeletes, panorámaablakos modern villa épült a helyén. Egy téli estén, az első novemberi ónos eső után, ami tükörjégként fagyott a lejtőre, csúszkálva araszoltam hazafelé a hajtűkanyarban. Előttem bottal bizonytalankodó öregúr.

Fájlalta a bal lábát, mikor beértem, nem tudott ráállni. Combnyaktöréstől féltem – később kiderült, nem is alaptanul; így meggyőztem, hogy hívjunk mentőt. Amíg a kiérkező kocsira vártunk, a kerítéstalapzatra ült. Szája sarkában szürcsölte vissza a fájdalmat, ahogyan jobb kezével bal combját markolta erősen. „Tudja kisasszony, hogy egyszer itt parkolt le egy Gestapo-s autó, a járda előtt, épp ott ahol Ön most áll?” Néztem rá meglepődve. „Tudom.” – Mondtam.  Bólintott. A legcsekélyebb meglepődés nélkül. „Egy út vezetett a kerten át.” –Mutatta. „Azon hozták ki őket. A színésznő viselkedett bátrabban, pedig puskatussal ütötték az arcát neki is.” Ráncokkal körített, fájdalmat szürcsölő arccal a panorámaablakos, rézkéményes modern villát nézte hosszan.  „Nem. Nem volt szép a Karády egyáltalán, nagy volt és lapos. Nagyobb, mint Újszászy, egy fejjel. De bátor volt. Gyűlölet izzott a szemében, ahogy belökték a Mercedes hátsó ülésére." Közbe kérdeztem volna, de nem engedett szóhoz. Mintha csak ő létezett volna már, és a fájdalom, ami vallatja. ”Igen. Itt voltam. Én vezettem  az autót. Megbántam? Nem tudom. Megfizettem érte, Tiszalökre internáltak Rákosiék, 1951-ben. Persze, nem hallott Tiszalökről, kisasszony, biztosan nem. Nem volt olyan híres, mint Recsk. Oda csak minket zártak. Minket, a magyar SS-t.”

(Képen: Karády Katalin - forrás)