EXKLUZÍV INTERJÚ ÖNMAGAMMAL

Egy kis ízelítő a Twin Peaks-ból, csak erős idegzetűeknek.

Az interjúsorozat első része exkluzív magánéleti részletekkel itt olvasható: Zenésznek lenni jó 1. rész

Éva. Csepregi Éva

Hála a sorsnak, megismertem Csepregi Évát. Tulajdonképp először a zongoráját szerettem volna megvenni, később megvettük a lakását. Barátság és munkakapcsolat született, az Atlantisz című albumára írtam dalokat. Nagyon szívesen gondolok vissza az együtt töltött időkre. Mindig is hangoztattam, hogy jobban szeretek fiúkkal dolgozni. Éva kivétel volt. Nagyszerű, intelligens ember, igazi nő, holtprofi énekes.

Kísérletezgettem közben Magyar Népdalokkal is, szeretem a stílusgyakorlatokat, extrém módon.

Házasság, rock and roll, oratórium

Péter részéről lánykérés lett. Nem szokványos. Már beszéltünk a házasságról bőven, csak még nem volt nevén nevezve. Kaptunk ajándékba az anyukájától egy gyönyörű utat Izraelbe. Egy hetes keresztény zarándokút volt, elég szoros időbeosztással, idegenvezetéssel. Nem mindennapi ajándék, nem is reagáltam rá mindennapian. Egy reggeli alkalmával két vajas pirítós között megkérdeztem a kedvesem, hogy nem akarjuk-e, hogy ez az út legyen a nászutunk? Aranycsillag teljesen zavarba jött, a pirítóstól majdnem megfulladt, de életveszélyt meghazudtoló elszántsággal kikapta a vázában levő egyhetes, kissé fonnyadt rózsát, és elém térdelt. „Valeska, leszel a feleségem?” Hiába, egy úr, a legváratlanabb helyzetekben is úr marad. Lettem a felesége. Itthon dübörögtek a Twin Peaks koncertek, sokat játszottunk. Összeházasodtunk, elutaztunk, varázslatos volt. A második éjszaka nagyon misztikus álmom volt. Egy arany színű kezet láttam, amiből arany golyók estek ki egy piramis csúcsára. Ahogy lepattantak-gördültek a kiszögeléseken, hangokat adtak ki. Összeállt egy konkrét dallammá, harmóniákkal. Felébredtem, amire emlékeztem, lekottáztam egy szállodai szalvétára. Amikor hazajöttünk, elkezdtem írni a Testamentum című oratóriumot. Több évig dolgoztam rajta.

Itt szúrnám közbe, hogy sokan nem tudják, technikailag hogyan is zajlik a zeneszerzés-hangszerelés. Komoly technikai háttér áll már rendelkezésre, ami nagyban segíti a dalok megszólaltatását. Amikor számítógépes rögzítésről beszélünk, nem arról van szó, hogy a gép bármit is hozzáad helyettem a szerzeményekhez. Arról van szó, hogy több ezer hangmintám van. Ezeket az általam használt programmal át lehet konvertálni a billentyűmre. Magyarán, ha elkezdek komponálni például egy komolyzenei darabot, feljátszom az úgynevezett master keyboardomon a brácsától kezdve a fúvósokon keresztül az összes hangszer dallamát-szólamát egyenként, amit megálmodtam. Összeáll a mű. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élő játék helyettesíthetővé, vagy feleslegessé válik, de megtévesztően jól megszólaltatható. Egyszerűbb és praktikusabb, mint a stúdiómba hívni egy orchestral zenekart, kiosztani a kottákat, és feljátszatni. Mi van például, ha nem tetszik, amit kitaláltam? Meg be se férnének…

Visszatérve a Testamentumra, amikor már összeállt a nyitány, kiírtam egy CD-re és gondoltam egy nagyot. Szerettem volna, ha balett produkcióval párosul. Nem is voltam rest, felhívtam Markó Ivánt, hogy meghallgatná-e az anyagot. Személyesen nem találkoztam vele, de meghallgatta, az biztos. Történt ugyanis talán egy szerdai délelőttön, hogy csöngettek. Gyanútlanul ajtót nyitottam szerda délelőtti mackóban, kócos hajjal. Egy konkrét TV stáb toporgott a panel lakásunk ajtaja előtt lámpákkal, kamerákkal. Túl sokat nem is kérdeztek, már bent is voltak, át is rendezték a lakást riportkompatibilissé. A riporter elmondta, hogy Iván szólt neki, érdemes lenne velem egy riportot csinálni, mert tetszett neki, amit hallott. Nagy sajnálatomra, nem jött össze a közös munka, mert akkoriban dolgozott a József és Testvérein.

Aztán egyszer csak beütött a „borzadályos” nap

Minden sallangot nélkülözve, tényszerűen, letörlődött a winchesterről az összes addig csinált zeneanyagom. Minden. Van egy szókapcsolat, amitől azóta is kiráz a hideg: format C. Nyilván szerettem veszélyesen élni, mert biztonsági mentésnek a gondolata sem volt meg. Nem mondom, hogy elintéztem egy vállrándítással. Nem beszélek róla többet. Fatalista vagyok, később mégiscsak megjelent egy másik formában (erről, nemsokára szó esik), viszont képtelen voltam a Twin Peaks anyagot és a Testamentumot újraírni. Néhány demó maradt csak meg CD-re írva. Sajnos történt egy, majd egy újabb tragédia is a családomban, talán ezért sem volt erőm újrakezdeni. Az első az volt, hogy a legtragikusabb körülmények között meghalt a bátyám. Írtam dalt enyhülésre, de csak nagyon hosszú évek múlva tudtam feldolgozni.

Önvigasztalásképp csináltunk egy formációt Menetközben névvel. Jazz-es, soul-os hangzással. Klassz volt, ebben a műfajban is kipróbálni magam, szerzőként és énekesként is.

Új gyerek, új lakás, új kihívás

Szentendrén laktunk, egy bájos kis lakásban, a még bájosabb hat hónapos Boglárkánkkal, amikor izgalmas telefonhívást kaptam. Fülöp Csaba hívott. Aki esetleg nem ismerné (szakmájából adódóan nem ő látszik, ő az, aki láttat), fantasztikus fotós. Többször dolgoztunk előzőleg együtt zenekari fotózások alkalmával. Nagyon szerettem a munkáit, meg őt magát, mint embert is. A sajátságos humorérzékéért pedig odavoltam. Meggyőződésem, hogy az intelligencia fő alapköve a humorérzék. Úgy egy-két éve nem beszéltünk már, ezért gyorsan túlestünk az üdvözlési protokollon. A lényegre tért, nevezetesen, hogy lett egy gyönyörű felesége, aki zongoraművész. Szentpéteri Csillának hívják. Azt szeretnék, ha valamilyen módon tudná képviselni a klasszikus értékeket, színvonalas, populáris környezetben is. Jól esett, hogy bízott a kreativitásomban, nagyon felcsigázott. Kemény dió volt, mindig a legelső valamit kell kitalálni nagyon, azután követni a kitalált utat. Összeismerkedtünk Csillával. Nagyon jó zongorista, szép és nagyon szenvedélyes nő. Rengeteget törtük a fejünket, millió demó íródott, mire megjelent az első közös munkánkból született lemeze, az Üzenet. 2000-től 2005-ig dolgoztunk együtt négy lemez erejéig. Talán nem méltatlan, ha azt mondom, mindketten sokat tanultunk az együtt töltött időkből/és alatt.

Gyerekek, gyerekek…

Még a Kis herceg előadásain ismertem meg Kovács Robit (régi kölyökidős kissrác), ő játszotta magát a kis herceget. Kortalan fiú, elképesztő energiákkal. Több darabjához is írtam zenéket a Görbe Tükör színtársulatának. Maugli, a dzsungel fia, Mátyás a csillagok között, Hányszor mondjam még. Élveztem ezeket a munkákat is, nagyon kedves darabok. Robi pedig mindig feltölt, mint egy örökmozgó generátor. Szerintem soha nem fog felnőni, pedig már neki is van két csodaszép gyereke. Természetesen ezt a szó legjobb értelmében írom, nagyon szeretem őt.

Eszmélés

Elkezdtem dolgozni egy nagylélegzetű darabon, Pogányok címmel. Egy hosszú, nagy mélységű részt írtam súlyos vonós megszólalással. Amíg az ember benne van az alkotásban, nem érzékeli, hogy mit is csinál valójában. Egyszerűen csak jönnek a hangok, hangszerek egymás után. Olyan, mintha én a közvetítője lennék egy épp akkor születő zenének. Amikor végeztem, hátradőltem, lekapcsoltam a világítást, és hallgattam a dalt. Hihetetlenül erős hatással volt rám, szinte transzba estem. A felismeréstől is, ami belém hasított. Nem nyűgözhet le a saját zeném! Nem dagaszthatom ekkorára az egómat, le kell szállnom a földre. Kikapcsoltam a hangszerem, és kitaláltam, hogy mi legyen. Az lett, hogy elkezdtem keresni egy olyan munkát, ami a lehető legtöbb alázatot követel meg. Tudom, hogy minden munkát lehet alázattal csinálni, de én olyat akartam, ami… nem kényelmes. Eszembe jutott a prosectura is, de eleven emberekkel kellett kontaktusba kerülnöm. Az idegenlégióba nem vettek fel nőt, kerek-perec megmondták. Kitaláltam végre, de ahhoz iskolába kellett járnom. Nem szeretek ímmel-ámmal csinálni dolgokat. Mint már említettem, édesapámtól tanultam, hogy bármit lehet dolgozni, csak csinálja jól az ember. Én mondjuk eléggé túltolom, sokszor képes vagyok beleégni abba, amit épp csinálok. Beiratkoztam egy pedikűrös iskolába. El is végeztem, szín négyessel, és elmentem idősek otthonába karitatívkodni. Később egy belvárosi üzletbe jártam dolgozni (biciklivel, reggel hatra, Őrmezőről), ami pont a TV székházával szemben volt. Ez azért érdekes, mert volt egy ember, aki hozzám jött ellátásra, és arról mesélt, hogy este koncertre megy. Az egy érdekes este volt, mivel én felléptem ott, mint az egyik előadó, nagyon csillogós ruhában. Cserháti Zsuzsának írtam egy Satie feldolgozást Csilla egyik koncertjére. Akkor már elég rossz állapotban volt a művésznő, ezért én énekeltem el helyette. Óriási bátorítást kaptam tőle, amikor elküldtem neki az általam felénekelt verziót. Nagy veszteség, hogy már nincs köztünk!

Ezt a „dolgozást” abbahagytam majd’ másfél év után, mert nem tudtam és nem is akartam elszakadni a zenétől, de nagyon tanulságos volt. Az idősotthontól viszont még sokáig nem tudtam leválni. Nagyon, nagyon szerettem őket! Lelkileg lett túl sok, hogy meghaltak, egyik találkozásunktól a következőig.

És lett stúdióm, a saját házunkban!

Egy csodaszép Buda-környéki településen építkeztünk, amibe született egy stúdió. Egy nyugalom szigete, az alkotás megteremtésének netovábbja. Piros falakkal, Péter álmodta meg. Újabb felkérést, gyógyító erőt hozott az új otthon. Gömör Laci, Pócs Tamás és Kollár Attila szerettek volna új Solaris koncerteket, illetve lemezt. Később Attila elállt a szándéktól. Készült is egy „kislemez” Mystica címmel, két dallal és Solaris Fusion névvel, majd követte a Testament(!) nagylemez, Nostradamus néven. Főleg külföldön jelent meg, Skandinávia, Oroszország, Mexikó, Kína, Anglia… Nagy volt a fluktuáció fuvolista téren, három is „elfogyott”. Bartha György, Viszokay Rudolf, Földesi Péter. Az utóbbi kettőt lerabolták a külföldi szemfüles jó fuvolista-vadászok. Gitárosunk Káptalan András és Nagy Péterem volt. Ő is hangmérnökölte az anyagot.  

Az az igazság, hogy a lemezt nagyon jó volt csinálni, de a koncertjeinken rommá izgultam magam. Soha annyira lámpalázas nem voltam, mint akkor. Több dolog miatt. Egyrészt ez a zenekar egy legenda volt, ráadásul az első nagyhatású, nem klasszikus zenei élményem hozzájuk kötődött. Másrészt a fő atyja Erdész Robi volt, élete nagy részét, mint ahogy a többi alaptagnak is, ez határozta meg zeneileg. Tehát életműről beszélünk. Nem lehetett rekonstruálni, márpedig, a koncerteken játszani kellett a régi klasszikusaikat is. Őszintén mondom, nekem beletört a bicskám. Zongoristaként képzettebb vagyok Robinál, de a Solaris billentyűseként meg se közelítettem. A lemeznek örülök, különleges ékköve a zeneszerzői palettámnak.

Az interjúsorozat első része exkluzív magánéleti részletekkel itt olvasható: Zenésznek lenni jó 1. rész

Folytatjuk...  Zenésznek lenni jó 3. rész - A kis herceg újrahangszerelve és énekelve, homokanimációval bemutatkozik :)

Képek forrása: Barcsik Valéria archívum, valamint Bosnyák László fotója (borítókép)