Nagy Otília írása

A mitológiai világmodell egyik legfontosabb vonása a világ mindenre kiterjedő szakralitása, „léten kívülisége”. A szervezés szabályait csak a szakrális világ ismeri, minden, ami profán, benne a lét, a káosz is a véletlenek világába tartozik. A mítoszalkotás az emberi kultúra történetének egyik legfontosabb jelensége, mert a mítosz a maga korának világélményét, világértését fejezi ki.

Mit is nevezünk túlvilágnak?

A véges, időhöz kötött földi valóságunk utáni létet. A holtak vagy a lelkek tartózkodási helyét. Az erről szóló mítoszok a túlvilági hitből fejlődtek ki. Bármilyen sokféleképpen képzelték is el a túlvilágot, általában beleillett abba a mitológiai világképbe, miszerint az egy távoli, egy másik világ, amely ellentéte az itteninek. Fekvése egybeesett a vertikális világmodellel, amely a világmindenséget égre, földre és alvilágra osztotta. A túlvilági mitológia lehetett teljes egészében az átmeneti földi világ tükörképe, benne falvakkal, városokkal, házakkal… Egyes mitológiai hagyományok sötét színekkel rajzolják meg a túlvilágot: ott halványan világít a nap, s bár nincs szükség, de öröm sincsen.

Ennek fordítottja, a szebb, jobb túlvilági életbe vetett hit jut kifejeződésre abban a felfogásban, amely szerint ott bőséges zsákmányt kínáló vadászmezők vannak, például az egyiptomi Jaru föld. Ez a túlvilági béke országa, ahol nincs viszály, zajongás, nem élnek tisztátlan, kártékony állatok: „Nincs ott semmiféle hal, semmiféle kígyó.”

A halál után folytatódó élet általános koncepciója a korai idők és az antik világ felfogásában újabb nézetekkel bővült, s úgy gondolták, a különböző kategóriákba tartozó holtakra más-más sors vár. A túlvilági élet a halál módjától függött: akiket meggyilkoltak, akik vízbe fúltak, vagy természetes halállal haltak, a túlvilág más-más régióiba kerültek, sőt esetleg más-más túlvilágra.

Mi vár az emberre a halál után?

A görögök a fenti kérdésre különböző korokban kissé eltérő válaszokat adtak. Abban azonban egyetértettek, hogy a test meghal, a lélek viszont elszáll valahová.

Az első részletes túlvilág-ábrázolást a Homérosz költeménye, az Odüsszeia 11. énekében találjuk. Az Odüsszeia világát ugyan még átszövi az az ősi hiedelem, miszerint a valóság minden történésében olyan transzcendens erők munkálnak, amelynek kezében az ember csupán játszi eszköz, mégis hangsúlyozza a szöveg, hogy a halandó bizonyos fokig önnön sorsának kovácsa.

Kirké azt tanácsolja Odüsszeusznak, a messziről érkezett vándornak, hogy kérdezze meg a túlvilágon a bölcs jós Teiresziasz árnyától, miként juthat haza. A túlvilág északon van, az Ókeánosz partján, ahol az alvilági folyók, az Arkheon, a Püriphlegethón és a Kókütosz elérik az Óceánt. Odüsszeusz oda is hajózik, gödröt ás, azt megtölti egy fekete kos és egy fekete anyajuh vérével, majd kivont karddal elhessegeti a vérszagra odagyűlt árnyakat. Egyedül Teiresziasznak adva a vérből. A vak jós, amikor iszik a vöröslő italból, elmondja mindazt, amit Odüsszeusz hallani akar. Teiresziasz volt ugyanis az egyetlen halott, aki megőrizhette valamennyi földi emlékét, igaz, a többi árny is beszélni kezd, ha iszik a vérből.

Odüsszeusz találkozik édesanyja szellemével, aki külsőre olyan, mint amilyen a földi életben volt, de amikor a hős meg akarja ölelni, a semmibe markol a keze. A halottak lelke olyan, mint egy álomkép, mondja Homérosz, csak szálldos mindenfelé. Rendkívül érdekes, hogy a bűnös és az ártatlan, hős és gyáva egyaránt ugyanoda jut, a halál után nincs sem jutalom, sem pedig büntetés.

A Krisztus előtti ötödik századra változik, differenciálódik a görögség alvilág-képe. Pindarosz az Olümpiai ódá-jában arról ír, hogy a léleknek három megtisztulási fázison kell keresztülmennie, csak így lesz képes „átjutni Kronosz tornyába Zeusz hídján, ahol az Áldottak Szigete körül hullámoznak az Óceán habjai.” A borotvaéles hídon való átjutás egy elrejtett ősi szigetre – a Világhegy manifesztációjára – a világ számos halotti rituáléjában, illetve beavatási szertartásában szerepel. Pindarosz egyik költeményében (Püthói ódák IV. 176.) is utal a lelkek átköltözésének orphikus elvére, a palingenesziára, az újjászületésre.

Platón Gorgiász című dialógusának második részében azt a tételt bizonyítja, hogy a jogtalankodó rosszabbul jár, ha büntetését elkerülheti, s nem nyer megtorlást (476 a 2-477 a 4). Az Epilógusban kifejti, hogy minden igazságos és jámbor lélek a Boldogok szigetére jut, az igazságtalan és ismeretlen lelkek pedig a sötét Tartaroszba, hogy ott vezekeljenek bűneikért. A halál utáni ítélet igazságos, mert hasznos célja van: a kisebb bűnök elkövetői előbb utóbb kijutnak onnan, de a kegyetlen, megjavíthatatlan zsarnokok örök időkig ott fognak szenvedni (525 b 1 – 526 d 2). A megholtak mezítelen lelkeit az alvilág bejáratánál három bíró, Minósz, Rhadamantüsz és Aiakosz vizsgálja meg, és jelöli ki helyüket bűneiknek vagy erényeiknek megfelelően. A lélek halhatatlanságába vetett hit összekapcsolódott a világi tettek túlvilági jutalmazásának vagy megtorlásának etikai igényével.

Az egyik legösszetettebb túlvilágképpel Platon Kr.e. 388 körül született Az állam című írásának tizedik könyvében találkozunk. A filozófus itt elmeséli a pamphülai Ér túlvilági utazását. Látomásában a lelkek testüktől elválva, először egy olyan rétre jutnak, ahol két hasadék tátong, s fölöttük ugyancsak kettő az égen. A hasadékok között bírák ítélkeznek arról, hogy földi tettei alapján kinek merre kell távoznia. Az igazságos lelkek a jobb oldali hasadékon szállnak föl az égbe, míg a bűnösök a bal oldali hasadékon át indulnak a föld mélyébe. Közbevetőleg jegyezzük meg, lehetséges, hogy ez az elkülönítés – bűnösök le, igazságos lelkek fel – olyan korai elképzelés, amely befolyásolhatta a Krisztusi ítélet ábrázolásokat, s az Utolsó ítélet ilyenfajta képi megjelenések előképeként szolgálhatott.

Ezer esztendeig tartózkodnak a lelkek így kijelölt helyükön, majd annak elmúltával a másik hasadékon át újra kilépnek a rétre, kik piszkosan, kik tisztán. A bűnösök minden egyes bűnükért tízszeres büntetést szenvednek el, ezért tart ezer évig a vezeklésük, hiszen az emberi élet legfeljebb száz évet számlál. A kegyetlen zsarnokok azonban sohasem tisztulhatnak meg. Ha ők ki akarnak szabadulni az alvilágból, felbődül annak kijárata, és goromba tüzes lények ragadják meg bűnös lelkeket, megnyúzzák, megkötözik, majd tövises bokrokon át vonszolva az alvilág mélyére a Tartaroszba ejtik őket.

A bűnhődésüket már letöltött, illetőleg az égből ezer év után alászálló lelkek a három sorsistennő, Klóthó, Lakheszisz és Atroposz elé járulnak. Lakheszisz sorscserepeket oszt ki közöttük, és tömérdek életmintát terít ki elébük, melyek minden lehetséges sorsot magukba foglalnak – a zsarnokokat és a becsületes emberét, a férfiét, a nőét, az asszonyét, az emberekét és az állatokét is. Lakheszisz figyelmezteti a lelkeket, hogy ne döntsenek elhamarkodottan, mert a sors, amit választottak, elkerülhetetlen végzetük lesz jövendő életükben: „Nem daimón osztja ki sorsotokat, hanem ti választjátok ki Daimónt… Aki választ az felelős. Az Isten ártatlan.” Az egykori bűnösök jól megfontolják, mit választanak, de azok, akik nem annyira erényeik miatt, mint inkább azért nem követtek el bűnöket, mert államuk békében és nyugalomban élt, így nem kínálkozott alkalom különösebb gaztettekre, csak a látszólagos előnyöket veszik figyelembe, s a gazdagságért cserébe akár a gazemberséget is vállalják. Mikor aztán elolvassák, hogy milyen következményekkel jár döntésük, a sorsolást és a végzetet hibáztatják, nem magukat.

A sorsunk tehát Platón szerint „ezeréves vándorutunkon” a kezünkben van. Klóthó megpecsételi a döntéseket, Atroposz pedig megfontolja a lélek jövendő sorsvonalát. A lelkek ezután Léthé síkságára jutnak, ahol isznak a Gondtalan folyó vizéből és elszunnyadva elfeledik korábbi életüket. Hulló csillagok formájában zuhannak le a földre, és születnek újjá egy testben, hogy aztán befussák az általuk választott életpályát.

A lélek átköltözési periódusainak az elképzelése Empedoklész filozófiájában is szerepel. Az újabb idők régészeti szenzációi, a dél-itáliai és krétai táblák. Ezek sírokból előkerült vékony aranylemezek, a legkorábbiak Kr. e. V századból, amik a halott lelke számára tartalmaznak a túlvilág mitikus geográfiájára vonatkozó utasításokat, hasonlóan az egyiptomi halottak könyvéhez, az iráni Arda Virához vagy a köztes lét állapotát leíró tibeti Bardo Tödol-hoz. E lemezeket részint a halottak kezébe adták, részint pedig a szájukra helyezték.

A görög túlvilág-elképzelések tehát nagyon sokat változtak a Homérosz utáni négy évszázad során, és nagymértékben előkészítették a kereszténység későbbi, mennyről és pokolról vallott tanait.

Utolsó ítélet

A Bibliában két helyütt szerepel az utolsó ítélet leírása, az 50 vagy 65 táján keletkezett Máté evangéliumában, illetve a 95 körül keletkezett Jelenések könyvében. Máté leírása következő:

„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia minden angyalával, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig külön választja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk börtönben, hogy meglátogattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és az angyalainak készült. Mert éhes voltam és nem adtatok ennem. Szomjas voltam s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni. Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesen, vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem voltunk szolgálatodra? Erre majd ezt feleli: Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” [1]

Hans Memling  ( –1494): Az utolsó ítélet

János leírása pedig így hangzik:

„Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam. A rajta ülő tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta a halottait és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették.”[2]

Bakos Péter írja A torcelói Santa Maria Assunta Székesegyház Utolsó ítélet mozaikciklusával kapcsolatban: „A kozmikus ítélet gondolata némi ellentmondásba ütközött az egyének halál utáni megítélésével, elsősorban a 7. századtól, így Krétai Szent András azt állította, hogy nem lehet a lélek állapotát vizsgálni, miután az a testtől elvált. Néhány görög szerző a második eljövetelt a harag napjaként jellemezte, és hangsúlyozta a vétkezők megbüntetését és szenvedését. Mások ugyanakkor azon várakozásuknak adtak hangot, hogy az Isten kegyelme az embereknek legalább néhány bűnét megbocsátja, így Sínai Szent Anasztáz abban hitt, hogy az őszinte és könnyes bűnbánat a halálos ágyon még egy rabló is megválthat. A 4. században élt kappadókiai egyházatyák egyike Nazianzoszi Szent Gergely azt hangsúlyozta, hogy az embert nem egy külső világi bizottság ítéli el, hanem saját bűnei, és Krisztus lesz a bíró, akinek félelmetes arca ..(..) mindenkit arra késztet, hogy az igazat mondja.” [3]

A világi istenítélet ábrázolása a középkori templomok ikonográfiai programjában a templombelső nyugati falára, vagy kívül, a főkapura kerül. A napnyugta, az este, a sötétség és a démonok égtáját, a nyugatot kapcsolták össze az utolsó ítélettel, a földi élet alkonyával és végével, ami emlékeztette a templomot elhagyó embereket földi életük céljára és jutalmára. Ez alól kivételt képez például a Strozzi kápolna Utolsó ítélete (Santa Maria, Firenze, 1357) és Luca Signorelli munkája az Orvieto-i Brizio dóm kápolnájában (1500-1502), ahol össztémaként, s nem alárendelt programként találkozunk a motívummal.

A téma kiindulópontja a juhok és kosok szétválasztásának parabolája. Ezt a jelképet használják az ítélet érzékeltetésére: a jobboldal a mennynek és az üdvözülteknek van fenntartva, a bal oldal a pokolnak a kárhozottakkal.

A Bizánci Birodalomban nem alakult ki egységes és állandó nézet azzal kapcsolatban, hogy mi történik a halál után. A beszámolók többféle forrásra támaszkodnak: ezekből világosan kiderül, hogy az egyház hivatalos véleménye sok esetben eltér az általános felfogástól. A temetéseken és a megemlékezések alkalmával elhangzott imák, himnuszok és hitszónoklatok azt az általános nézetet képviselik, hogy a halált követően a lélek elválik a testtől. Egy bizonyos várakozási idő elteltével elérkezik számára a végítélet napja, amikor Krisztus ítélkezik fölötte és végső útjára bocsátja a pokolba, vagy pedig a mennyországba.

A teológusok számára a halál és végítélet napja között eltelt időszak okoz problémát. Hol tartózkodik a lélek, miután elhagyja a testet? A szentek lelkéről azt feltételezték, hogy rögtön a paradicsomba száll. Ez azt jelenti-e, hogy a többiek lelke valahol máshol, egy kevésbé vonzó helyen várakozik?

A bizánciak nem fogalmaztak meg a purgatóriummal kapcsolatos dogmát, mint ahogy ezt a nyugati egyház tette a XII. században. Tulajdonképpen ez volt a vita egyik tárgya a Ferrara-firenzei zsinaton (1438-39). Úgy vélték, hogy a menny és a pokol között léteznie kell valami közbülső, harmadik helynek, ahol sor kerülhet a bűnök megbánására és az ítéletek megváltoztatására. Az élők közbenjáró imádságairól azt tartották, hogy hatással lehetnek a lelkek sorsának végső alakulására. [4]

A végítélet napjával kapcsolatos hiedelmek elsősorban apokaliptikus szövegekre, különösen János evangélistának könyvére támaszkodnak. Krisztus felségesen ül Szűz Mária és Keresztelő Szent János társaságában, angyalokkal, prófétákkal és az apostolokkal körülvéve. Hét angyal (számuk változhat a képi ábrázolásokon) fújja trombitáját, mire a halottak felemelkednek sírjaikból, és lelkük egyesül a testükkel. Pál apostol szerint nem a fizikai, hanem a „szellemi test”-tel (1 Kor 15,44).

A halottak sorsa bizonyos mértékben már a haláluk pillanatában megpecsételődött: a jelenet képi ábrázolásain a halottak Krisztus jobb és bal oldalán sorakozva várják a végítéletet. Mindegyikük megmérettetik és kiszabják nekik a végső sorsot: a mennyek országát, vagy az örök kárhozatot.

Az ortodox keresztények a bizánci történelem folyamán többször úgy gondolták, hogy a végítélet hamarosan bekövetkezik. Konstantinápoly török kézre kerülése után 1453-ban (amit néhányan az Antikrisztus eljövetelét jelző katasztrófaként értelmeztek) azonban folytatódott az emberiség története, és a keresztények továbbra is várták a végítélet napjának eljövetelét.

A bizánci ikonográfia prototípusai az evangéliumi és ószövetségi jelenetek szigorúan körvonalazott formába öntött mását nyújtják. Körülbelül a tizedik századra alakultak ki Krisztus és Szűz Mária életeseményeinek ábrázolási módjai. Az utolsó ítélet ábrázolási sémája szerint Krisztus a szivárványon trónol, sebhelyes kezét kinyújtja, hogy megáldja az üdvözülteket, és elutasítsa a kárhozottakat. Két oldalán Mária és Keresztelő Szent János (Deézisz), lábánál kerubok és arkangyalok, Ádám és Éva, a szentek, vagyis Krisztus mennyei udvartartása, és az apostolok, akik vele együtt ítélkeznek (Mt 19, 28).

További kötött elem a Krisztus trónjáról kiinduló tűzfolyam, amely megsemmisíti az Úr ellenségeit (Dán 7,10 nyomán). A Krisztus alatti sávban áll egy trónus Krisztus szenvedéseinek az eszközeivel, egy angyal pedig könyvtekercsként felgöngyölíti a csillagos eget: „Az ég eltűnt, mint egy felgöngyölt könyvtekercs…” (Jel 6,14); illetve: „S az ég seregei szétoszlanak. Mint a könyvtekercs, összegöngyölődnek az egek…” (Iz 34,4)

A halottakat egy harsonás angyal kelti életre, akik előjönnek sírjukból (Jn. 5, 28 sk), a tenger visszaadja a beleveszetteket (Jel 20, 13). A lelkeket lemérik ( Jób 31,6), a kárhozottakat a pokolba taszítják, az üdvözülteket pedig az angyalok vezetik a mennyországba, melynek ajtaját egy kerub őrzi.[5]

Krisztus a pokol tornácán

Sírba tétele és feltámadása között Krisztus a holtak birodalmában tartózkodott. Ennek az epizódnak a képi megfogalmazása az Anasztázisz, ami feltámasztást, feltámadást jelent. Egyes vélemények szerint Krisztus pokolra szállását megjelenítő ábrázolások nyomai már a 4. századi szarkofágokon felfedezhetőek.

Az apokrif ókeresztény iratokban részletesen leírják, hogyan szállt le Krisztus a halottak birodalmába, ami nem azonos a kárhozottak poklával. Ezt az árnyékbirodalmat, a pokol tornácát az ókori görög Hádész szóval (héber Seol, latin Limbus) jelölik.

Krisztus betöri a halál kapuit; Hádészt a holtak birodalmának fejedelmét, vagy a Sátánt angyalaival megbilincseli. Krisztus megszabadítja a halál kötelékeitől az Ószövetség pátriárkáit, királyait és prófétáit, akik mind a megváltás után vágyakoznak. Elsőként az emberiség ősatyjának, Ádámnak nyújtja a kezét, és felhúzza magához, majd a többiekhez fordul. A megváltottakat Mihály arkangyal vezeti a Paradicsomba.

Ehhez a hagyományhoz kapcsolódva, illetve a Korinthusiakhoz írott levél alábbi sorainak értelmében »A győzedelem elnyelte a halált. Halál hol a te győzelmed? Halál hol a te fullánkod?« (1 Kor 15, 55) a keleti egyházban Krisztus pokolra szállását úgy ünnepelték, mint Krisztus feltámadásának, az ószövetségi igazak megszabadításának, illetve a bűn fölötti győzelemnek az ünnepét.

Az ikonoklaszták ugyan felrótták, hogy húsvétkor Krisztus pokolra szállását ábrázoló képeket tisztelnek, amiken ott van Hádész és az ördög is. A vádat Nikhéporosz cáfolta, miszerint az emberek pontosan tudják kit kell tisztelniük és kit nem. [6]

Nagy Otília írását válogatta és szerkesztette: Kasza Szabolcs (A kiemelések és a képek keresése a feltöltő munkái)

Az írás a Kagylókürt című folyóirat 59/2013-as számában jelent meg. A folyóirat holnlapja az alábbi képre kattintva megtekinthető. 

_______________________________________________________________

[1]Mt 25,31 -46 A perikópia párhuzamok, in: Szinopszis Máté, Márk, Lukács, és János evangeliumának párhuzamos szövege, Budapest, Kálvin János Kiadó, 1994., 228-229.:300.
[2]Jel 20,11 -15
[3]Bakos Péter: A torcelói Santa Maria Assunta Székesegyház Utolsó ítélet-mozaikciklusa, in: Pannonhalmi Szemle 2003 XI/3.
[4]Cunningham, Mary: Hit a bizánci világban, Budapest, Scolar Kiadó, 2003. (Deák Krisztina fordítása)
[5] Utolsó ítélet, in: Keresztény művészeti lexikon, Budapest, Corvina, 311.-313.
[6] Belting, Hans: Kép és jel, ikon és kereszt, in: Kép és kultusz. Budapest, Balassa Kiadó, 2000., 168.