A zsúfoltan egymásra épült, kátrányozott tetejű faházak egymásnak adták a lángokat; a Temze parti kereskedők pincéiben őrzött gyertyafaggyú, és az erős keleti szél pedig néhány órán belül tűzorkánná növelte őket. A polgármester képtelen volt szembeszállni a kétségbeesett lakókkal, és visszakozott az egyetlen lehetséges lépés elől, ami a katasztrófát megállíthatta volna: nyugati irányban házakat robbantani fel. (London látképe 1616-ban)

A városi tanács – aminek őszülő tagjai még jól emlékeztek a két évtizeddel korábbi polgárháborúra, és I. Károlyra - megtagadta II. Károlynak, hogy hadsereget rendeljen Londonba. Négy napig tombolt a tűz. Mire végül megfékezték, a csúnya-gyönyörű, középkori arcú Londonnak vége volt.

Meg is találták hamar: a pápisták. A franciák. Nem telt el alig egy hónap, mikor Smithfieldben felakasztották Robert Hubert félkegyelmű francia órásmestert, aki talán azt sem értette meg, hogy halálos ítéletet mondtak a fejére. Azt végképp nem, hogy miért. Akadtak persze más magyarázatok is. Smithfieldben,  a Pye Corner sarkán máig látható a dundi kisfiú szobra, emlékeztetve arra, hogy a pusztulást a londoniak falánksága okozta – nem véletlenül indult a tűz éppen egy pékségből.

Nekem egészen más jár a fejemben mindig, ha a Pudding Lane és a Pye Corner között gyalogolok. Engem ezek az utcák csak arra emlékeztetnek, hogy az ember könnyen okozhat beláthatatlan pusztulást, ha holtfáradtra dolgozza magát, vagy ha fél a saját döntéseitől.

Videóanimáció a tűzvész előtti Londonról: