Sok ember vevő lehet a hamis pátoszra, a hazug érzelmességre, de a manipulációt magas szinten űző diktatúrák sem vetik meg az agitatív vagy éppen andalító giccset. Ezek az elnyomó rendszerek általában a hatalom megragadásának és megszilárdításának korai időszakában a lelkesítő, erőt és feltétlen egységet mutató műveket pártolják, míg a konszolidáció éveiben, mikor leginkább a lakosságnak a politikától való távoltartása a cél, utat engednek a parttalan szentimentalizmusnak, akár saját meghirdetett ideológiájuk ellenében is. Az élet persze bonyolultabb ennél a képletnél, sokszor egy ideig egymás mellett él és mérgezi a lelkeket a rendszer nagyszerűségével kérkedő monumentális köztéri szobor és a hivatalos kultúrpolitika által támogatott operett vagy magyar nóta.

Az állam reprezentációs igénye mindig is kétes műveket hívott életre, elég, ha megnézzük Jacques-Louis David néhány enyhén szólva is problematikus festményét. A zseniális klasszicista festő már a forradalom időszakában a politikai harc eszközének tekintette a művészetet, megdöbbentő kijelentése szerint

Később, Napóleon udvari festőjeként is az államrezont tartotta szem előtt ,és bár kétségtelen,hogy tehetsége megóvta a nagyobb ízléstelenségektől, a császár arcképei vagy a Joséphine császárné megkoronázását megörökítő festménye jól mutatják, hogy milyen veszélyt hordoz a művészetre nézve a hatalom kényszerű vagy akár önkéntes szolgálata.

Kép: Richard Borrmeister (1876–1938) (http://www.hampel-auctions.com/) [Public domain], via Wikimedia Commons

Művészet és hatalom viszonyának problematikussága teljes szörnyűségében a 20. századi totális diktatúrákban mutatkozott meg. Nem véletlen — mondta Hermann Broch —, hogy Hitler feltétlen giccsrajongó volt. Egyaránt kedvelte a véres és a szirupos giccset. Mindkettőt „szépnek” vélte./2/ Nem véletlen, de nem is különösebben lényeges, mert a giccs birodalmi szintű terjesztése a fasiszta rendszer belső logikájából következett, ideológusai a maguk szempontjából helyesen átkozták ki az „elfajzott művészet” az „Entartete Kunst” művészeit és karolták fel a csupa izom, csupa egészség, csupa erő árja fiatalság lelkes ábrázolóit./3 / A fasiszta Olaszországban többek között pályázatokkal terelték a festők figyelmét egy-egy „fontosabb” téma felé, így például a cremonai díjra a Duce rádióbeszédét hallgatók lelkesültségét vászonra álmodókat jutalmazták jelentős összegekkel. Nem meglepő, hogy az állam nem hagyta magukra a kortárs művészeket, sőt, hogy le ne tévedjenek a helyes útról és mindenek előtt az eszmei tisztaság megőrzése érdekében a Nemzetnevelési Minisztérium közvetlen felügyelete alá rendelte a Modern Művészeti Hivatalt. /4/ Számos különbség ellenére a Zsdánov nevével fémjelzett szovjet művészetpolitika nagyon hasonlóan szerveződött, csak itt nem az „elfajzott művészet”, hanem a hazug „burzsoá” művészet ellen hirdettek harcot.

Ami az ilyen pártállami ösztönzésre készült alkotásokat illeti, feltűnően hasonlítanak egymásra mind stílusukban, mind tematikájukban. A diktátor arcképe a nevetségességig idealizált, az őt körülvevő gyermekek a bárgyúságig boldogak, a mezőn és a gyárakban a lelkesedéstől a fáradtságot sem érzik a nép egyszerű gyermekei, míg a háborúban mondabeli hősök menetelnek a biztos győzelem felé. Minden nagyon jól van, de még sokkal jobban lesz, csak legyetek lojálisak, tiszteljétek a vezetőket és ne tegyetek fel a hatalmat esetleg zavarba hozó kérdéseket. A boldog és lehetőleg termékeny anyák nem ismerik a házassági válságokat, a halál nem létezik, legfeljebb hősi halál formájában, ami viszont kívánatos, hiszen az egyén életének igazi értelme rajta kívül van, az uralkodó eszmében és az azt megtestesítő pártban és vezérben.

A fentiekkel szemben,a magáncélú giccs mindig minden lehetséges formában körülvesz minket, és ez alól a festészet sem kivétel. Meghatározhatóak azok a képi motívumok, „amelyek eleve különösen erős rokonságban állnak a giccsel… Megfelelőek az olyan témák, mint vacsora, szerelmes párocskák, szerelmesek epekedő pillantásai, jelenetek a Bibliából és a katekizmusból, szentképek, bőgő szarvasok a fenséges természetben, történelmi képek, zsarnok uralkodók az őket imádó alattvalók gyűrűjében és még sok más.” Különösen bizarr, amikor értékes műalkotások giccsesednek el a reprodukálás illetve a reprodukciók felhasználása során. Biztosan sokan találkoztak már a Sixtusi Madonna angyalkáival kártyán, öngyújtón, hamutálon, de Botticelli kedves alakjai sem járnak jobban, díszítenek gyertyát, tányért, bármit, amit a gyártó nem szégyell piacra dobni. Engem személy szerint sokkolt, amikor nemrégiben egy ájtatos Szűz Máriával díszített körömcsipesz akadt a kezembe, bár biztosan van még ennél szörnyűbb tárgy is a giccsek széles választékában.

Kép forrása: ogodej, wikipedia.hu, CC BY-SA 2.5

Tudom, sokan megengedőbbek a giccsel szemben, neves teoretikusok érdekes érveket hoznak fel a védelmében vagy intenek toleranciára, de én makacsul egyetértek a már idézett Herman Broch ítéletével, miszerint a giccs elsősorban nem esztétikai, hanem erkölcsi kérdés. Művészet és giccs viszonyát ő Krisztus és az Antikrisztus viszonyához hasonlítja. „Az Antikrisztus ugyanúgy fest, mint Krisztus, ugyanúgy beszél és cselekszik, mint Krisztus, ennek ellenére ő Lucifer.” És fel kell tudnunk ismerni a különbséget, ha nem akarunk hazugságban élni.

1. Richard Muther: A festőművészet története , Révai Testvérek Irodalmi Intézet R.T., Budapest, 2. kötet 210.o.
2. Hermann Broch: Néhány megjegyzés a giccs problémájáról. A cikk egy előadás szövege, amelyet Broch a Yale egyetemen tartott. In: Gillo Dorfles: A giccs – rossz ízlés antológiája, 64. o.
3. A harmincas évek második felében 16558 művet emeltek ki a német múzeumok gyűjteményeiből, köztük Paul Klee, Otto Dix, Oscar Kokoschka képeit.
4. Dercsényi Dezső: Az olasz művészeti politika, Olasz szemle 1942, 511-524.o