Mladonyiczky Edit

Nézzünk körül a világban! Mindenütt gesztusok számtalan formája irányítja a mindennapi életet: az emberek fejüket, kezüket, egész testüket felhasználják, hogy gondolataikat, érzelmeiket kifejezzék, illetve, hogy kommunikáljanak egymással.

A közlekedési rendőrök, az utcai árusok, tanárok, sofőrök, játszadozó gyerekek és azok az emberek, akik érzelemtől vezérelve összeölelkeznek, vagy összecsapják a tenyerüket, mind-mind gesztusokat használnak. Az emberi kommunikáció 60%-a nonverbális, vagyis szavak nélküli közlés. Ezek nélkül a világ nagyon színtelen lenne. George Du Maurier szerint a beszélt nyelv fölöttébb szánalmas dolog. „Az ember megtölti a tüdejét levegővel, hogy aztán megrezegtessen egy kis szalagot a torkában, majd a levegő megrezegtet kis hártyákat a fülünkben… és az agyunk nagyjából felfogja a jelentését. Micsoda körmönfont tevékenység, micsoda időpocsékolás.” A gesztusok lerövidítik ezt az utat, amit nagyon találóan „néma nyelvnek” neveznek.

A gesztusok lehetnek sértőek vagy fenyegetőek, melegek vagy elutasítóak, üdvözlőek, hívóak, érintéssel kapcsolatosak, érzékiek s így tovább.

Üdvözlő gesztusok

A nyugati világban a legnépszerűbb üdvözlő gesztus a kézfogás. A fiúkat egészen kis koruktól arra tanítják, hogy határozottan, erősen szorítsanak kezet, amikor valakivel találkoznak. A kézfogás pontos eredete tisztázatlan. A Római Birodalom polgárai a kezük és alkarjuk összeérintésével üdvözölték egymást, a mai formájában használt kézrázás csupán néhány száz éves lehet. Mindkét üdvözlési forma szándéka nyilvánvaló. Nyíltságot tükröz és azt jelenti, hogy nincs fegyver az üdvözlőnél. A békés szándék egy másik formája a középkorból ered, amikor a páncélos lovagok felemelték sisakrostélyukat, így adva tiszteletet egymásnak. Ebből ered a szalutálás katonai gesztusa.

Az indiai emberek – férfiak, nők, gyerekek egyaránt – két tenyerüket mellkasuk előtt összetéve üdvözlik egymást, a namaszté, „hódolatom” köszönéssel együtt. Az összetett kéz, fejbólintással hódolat-ajánlást jelent – a kézfogást, mint üdvözlési formát nem minden szempontból tartják illendőnek.

A fej felett összetett két kéz kizárólag Istennek szól, így köszöntik őt a templomba lépéskor, amit leborulás követ. A keresztény embernek is megvan a maga gesztusa Isten felé, amikor belép a templomba. Keresztet vet egyik kezével a szív fölé, miközben térdét mélyen behajlítja. Ez a gesztus a keresztre feszítésre emlékeztet. A keleti katolikusok a hüvelykujjukat, valamint a mutató és középső ujjukat (a szentháromságra emlékezve) használják és először a jobb vállukat érintik meg. A római katolikusok mind az öt ujjukat használva végzik a gesztust (Krisztus öt sebére emlékezve), és először a bal vállukat érintik meg.

A Közel-Keleten az emberek a szálem kifejezéssel üdvözlik egymást. A jobb kéz először megérinti a szívet, majd a homlokot és végül fölfelé, kifelé legyint egyet, amit fejbiccentés kísér. A szálem alejkum szavak jelentése „béke veled”. A világon az üdvözlésnek hihetetlen sok és érdekes formája van, gondoljunk csak az eszkimókra, akik találkozáskor egymást fejbe vagy vállon csapják, vagy az új-zélandi maori bennszülöttekre, akik összedörgölik az orrukat, vagy az indiánokra, akik feltartják előre fordított tenyerüket és azt mondják: „ham”. Ez a gesztus a közúti forgalom kellős közepén álló rendőrtől egészen mást jelent.

Hívó gesztusok

Az egyik legismertebb hívó gesztus, amikor a vendég felemeli kezét a vendéglőben, hogy a pincér észre vegye. Az USA-ban mutatóujjat feltartva teszik ezt, míg ugyanez a jel német területen a kettes számot jelöli, ami utalhat bármire, amiből kettőt szeretne a vendég rendelni. A másik ismert „gyere ide” gesztus, amikor az illető a mutatóujját egymás után többször behajlítja és kiegyenesíti. Egyes országokban, mint például Malajziában ezt a mozdulatot kizárólag állatok hívására használják, ember hívására szörnyen udvariatlan.

A hívó gesztusok csoportjába tartozik az ujjakkal való csettintés, ami Spanyolországban, Mexikóban honos. A spanyolok néptáncaikban – főleg a férfi táncokban – előszeretettel alkalmazzák ezt a kézmozdulatot. Mondanivalója nincs, de a kezek finom játéka nagyon látványos, harmonikus a test mozdulataival.

Sértő gesztusok

A sértő gesztusok használatával az emberiség igen kreatívan fejezi ki általában nem túl pozitív véleményét, dühét, agresszivitását. Már a rómaiak is használták, sőt saját névvel is ellátták digitus impudias vagyis a „szemtelen ujj” gesztust, amikor is a leghosszabb ujjat kinyújtják, míg a többit ökölbe szorítják. De nem kevésbé sértő, ha bezárt ujjakkal, könyékben behajlított kézzel rázzák az öklüket azok, akik így akarják röviden, tömören mondanivalójukat „elmutogatni”, a másik tudtára adni. A „füllel történő fügemutatás” a finomabb sértések közé tartozik, amikor is az illető feje két oldalához emeli mindkét kezét és a hüvelykujjai a halántékra vagy a dobhártyája felé mutatnak, a többi ujját meg legyezőszerűen széttartja. Előre-hátra mozgatja kezeit, valószínűleg egy hosszú fülű szamarat utánoz – azt az állatot, melyet általában ostobának, butának tartanak. Az „orrfüge” bemutatásakor az egyik kéz hüvelykujja az orr hegyét érinti, míg a többi ujj nyújtva van és jobbra-balra csóváló mozdulatot tesznek vele. Állítólag ez egy harcoló kakas ellenséges, felfelé álló taraját jelképezi. Ezek a gúnyos gesztusok a világ minden táján ismeretesek és elsősorban gyerekek használják.

Aki más módon fügét mutat, az összezárja ujjait, és hüvelykujja hegyét kidugja a mutató- és középső ujja között. E kézjel eredetileg a női nemi szervet jelképezte, és védekezésként használt kézjel volt. Ma már talán furcsának tűnhet, hogy egy kimondottan szexuális jelképet a balszerencse elleni védekezésként használunk, de régebben ez a babonás stratégia általánosan elterjedt volt.

Franciaországban, ha valaki úgy csinál, mintha egy fuvolán játszana, akkor azt az üzenetet küldi, hogy „túl sokáig beszélsz, kezdem unni.” A zsidók között, ha valaki a tenyerére mutat, azt jelenti, hogy „előbb fog fű nőni a tenyeremen, mint hogy igaz legyen az, amit hallok.”

William Shakespeare a Rómeó és Júlia című művében is felhasznált egy sértő gesztust, hogy a Capulet és Montague család ifjú férfi tagjai párbajra lépjenek egymással. Az egyik szereplő ökölbe szorított keze hüvelykujját a foga alá akasztotta, majd előrefricskázott az ujjával. Ez olyan sértésnek számított, hogy elégtételt kellett érte venni.

Érintő gesztusok

Az érintő gesztusok általában szimpátiát, együttérzést sugallnak a másik fél iránt. Gondoljunk csak arra, amikor egy kézfogás mellé egy könnyed könyök-érintés is járul, vagy két ember baráti gesztusból megérinti, átkarolja egymás vállát, esetleg gyengéden megveregetik a másik hátát. Ezekkel a gesztusokkal szavak nélkül is azt fejezzük ki, hogy a másik személy milyen fontos, kedves a számunkra.

Helen Colton Az érintés adománya című munkájában említi azt az esetet, amikor a híres svéd színésznő, Liv Ullmann Bangladesben járt és egy beteg asszonynál tett látogatása után búcsúzáskor átölelte az asszonyt. Az asszony hirtelen elhúzódott tőle, mire a tolmács megkérdezte az asszonyt, miért tette ezt. Az asszony elmondta: „Nálunk amikor elbúcsúzunk, az emberek megcsókolják egymás lábát.” Természetesen a színésznő lehajolt és megcsókolta a beteg asszony lábát, mire az hasonlóan cselekedett.

Indiában sokszor láttam hasonló gesztust, amikor valaki bocsánatkérésként vagy hódolatajánlásként megérint egy másik embert, majd a fejéhez, homlokához emeli a kezét. De láttam olyan gyerekeket is, akik táncórára érkeztükkor odasiettek gurujukhoz, hogy megérinthessék annak lábait, majd homlokukhoz emelték kezüket, így fejezve ki hódolatukat, a felsőbb tekintély elfogadását. Ez a mozdulat az indiai embernek nem megalázkodást, hanem alázatosságot, tiszteletet jelent. Úgy tartják, hogy a láb érintésével sok karmát átad az ember annak a személynek, akit megérintett. Érthető, hogy vannak olyan személyek, akik ezért nem is engedik megérinteni lábaikat, de olyanok is akadnak, akik megengedik, mert a másik személy irántuk érzett tiszteletét, szeretetét előbbre valónak tartják, mint az ebből a gesztusból származó esetleges visszahatásokat.

Az írás a Kagylókürt című folyóirat 2005/39-es számában jelent meg. A folyóirat holnlapja az alábbi képre kattintva megtekinthető.