Tűnődések Mario Vargas Llosa ürügyén II. rész

Szó volt már Don Rigobertoról, az erotika zsenijéről, most ideje, hogy közelebbről is megismerkedjünk a középkorú perui úriemberrel. Külseje hangsúlyozottan előnytelen, napjait halálosan unt, de jól fizető munkával tölti egy limai biztosítótársaságnál. Botrányosan nagy fülei és orra, - tán az átlagosnál jobban érzékelik a hangokat és illatokat, töpreng egyszer Rigoberto, - szerencsére csöppet sem zavarják feleségét, a csodás ölelkezésektől megbűvölt Lucreciát. Színes egyéniségű hősünknek különös módon a napi kötelező rutinként felfogott munka sem okoz komolyabb gondot.

Erre csak úgy lehet képes egy ilyen kreatív ember, ha életét rezignáltan és tudatosan választja szét két, egy „igazi” és egy teljességgel elidegenült részre, mely utóbbi anyagi fedezetet biztosít ahhoz a felesleghez, ahhoz a jóléthez, ami nélkül nem lenne élhető a választott individuális élet sem. Fontos mozzanat ez. Don Rigoberto az életöröm, az értelmes hedonizmus megtestesítője tulajdonképpen lemondott a világról, nem akarja benne megtalálni a helyét, nem akarja megváltoztatni, nem akar tőle semmit. Emberi kapcsolatai egyszerre nagyon szegényesek és irigylésre méltóan gazdagok. A szerelem teljességét éli meg Lucreciával, rajta kívül jószántából csak a művészet és az irodalom közvetítésével érintkezik az emberiséggel. Gyűjti a könyveket, reflektál az olvasott gondolatokra, vitázik velük, viszonya az írásokhoz eleven és életszerű, ami nem is csoda, hiszen az élet helyett olvas, vagyis az olvasás az élete. Elmerül a könyvekben, élvezi ezt a szélsőségesen individuális, magányos tevékenységet, egy-két jó barát helyett térben és időben korlátlan dialógust folytat a világ dolgairól, nem utolsósorban persze az erotikáról.

Don Rigoberto a festészetért is rajong, sokszor a képektől ihletetten rendezi be ölelkezései színpadát, kedvesét egy-egy Courbet ,Goya vagy Klimt kép alapján instruálva.

- kéri a minden részletre figyelő szerető, mikor Klimt Danaé-ját szeretné viszont látni a felkínálkozó Lucreciában, hogy aztán mámorosan ünnepelje a nőt.

Rigoberto fia, Fonchito ebben az esztétizáló, erotikával átitatott légkörben csábítja el Lucreciát, de maga sem vonhatja ki magát apja varázsa alól, csak ő Egon Schiele képeibe bolondul bele, az ő képeit akarja minden áron valósággá tenni, rögeszmésen ragaszkodva a jellegzetes harisnyákhoz és egyéb külsőséghez. Szőke angyalt idéz ez a nagyon fiatal, lányosan szép fiú, aki talán még  Rigoberto szerint is romlott, mindenesetre rontó varázsú,  tökéletesen amorális lény.

Izgalmasak a képek, okosak a könyvek, Don Rigoberto is igazán emelkedett, mikor ódát énekel a testi szerelemről és Lucrecia dús kebléről vagy márvány combjairól, de az embernek mégis valamiféle kényelmetlen érzése támad, néha óhatatlanul perverznek érzi ezt a művi világot, és töprengeni kezd, hogy Don Rigoberto tényleg Mario Vargas Llosa alteregója-e? Ebben a kivételes esetben megengedhető-e a szerző azonosítása regényének egy szereplőjével, vagy már rég túlfeszítettük a párhuzamot és az irodalomtörténészek által sokszor joggal bírált hibába estünk, mikor a Nobel-díjas író nézeteit közvetlenül kedvenc irodalmi hőséből próbáltuk megérteni. A folytatásban kiderül, mit is mond az erotikáról MVL kilépve a fikció világából,  és vezethet-e kétes utakra, a perverzióhoz veszélyesen közel az erotika, mint a végletekig vitt individualizmus terepe, kifejezési formája.

1. Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései , Európa Könyvkiadó, 2003, 46.p.

Kép: Gustav Klimt: Danae, 1907, Forrása:  laudyrecords via Visual hunt / CC BY