Akkoriban Pesten még nem volt ekkora divatja a kukaborogatásnak, mint pár évvel később. Én itt, kis falunkban, hetven kilométerre a főváros alatt mégsem győztem kapkodni a fejemet. Egyre azon morfondíroztam, mi történhetett a Nagyfaluban, hogy csőstül menekülnek elfelé az emberek. Az eladó házak rendre elkeltek, és láss csodát, szinte mindet olyanok vették meg, akik ráuntak Budapest üresen kongó utcáira, ózondús levegőjére.

A szomszédba is beköltözött egy család.

Fiatal pár, az asszonyka várandós. Ennyit sikerült megtudnom róluk, noha sosem voltam épp kíváncsiskodós fajta. Itt élek, amióta világ a világ, látásból mindenkit ismerek, de ha neveket mondanak, én biz csak a nyakam tekergetem.

Aztán utóbb melléje járult még, hogy a baba miatt költöztek vidékre, a kicsinek kell a jó levegő.

Kriszta, ha elment mellettem az úton, odabiccentett.

- Szia – mondta az ő határozott módján. Nem többet, nem kevesebbet. És még egy apró mosoly sem járt mellé soha.

Nem értettem, hogy lehet, hogy se pocak, se babakocsi. De ki vagyok én, hogy vallatóra fogjam. Ha legalább egyszer elmosolyintotta volna magát, talán megteszem. Nem voltunk már akkor egészen idegenek egymás számára, ő és párja, Feri időközben bekerültek a baráti társaságomba, épp csak nekem nem volt még szerencsém hozzájuk.

Közös barátnőink szíves-örömest kioktattak engem krisztailag, egy-egy futó beszélgetés alkalmával.

„Te, én nem tudom, olyan furcsa.” – leginkább ennyit sikerült megtudnom róla. Barátságtalan, nagyhangú és mogorva.

Hónapokkal később, már nem is emlékszem, hogy kerültem át hozzájuk. Már messziről megmosolyogtam a csöppséget. Ott ücsörgött a drága az udvaron, a kis állókájában, és annyira, de annyira picike volt. Az ember ellenállhatatlan vágyat érez a karjába kapni, megölelgetni, megszeretgetni.

Kriszta vidáman, kedvesen fogadott, még ha mindjárt nem is emlékszem, mi okkal keveredtem oda. Váltottunk néhány szót – nyilván előhozakodhattam érkezésem okaival - majd megálltam a baba felett, nevetve lenéztem rá. Kriszta, ezt látván, ölbe kapta csöppnyi fiacskáját, s büszkén elébem állt, Petivel a karján.

Peti felpillantott rám. Egyetlen, hosszú pillantásával felmérte, vajon ugyanolyan vagyok-e én is, mint a többi ember. Nyilván ugyanolyan lehettem, de azért felém nyújtotta a kezét.

Én meg csak álltam. Arcomon, éreztem, elbizonytalanodott a mosoly. Illik-e vajon ilyen helyzetben mosolyogni? Illik-e bármit mondani, s ha igen, vajon mit? És egyáltalán! Illik-e nekem itt lennem?

Kriszta vesébe látó pillantását éreztem az arcomon. Mintha azt mondaná, na gyerünk! Mondd hát, bármi jutott is eszedbe, ne kímélj!

- Szia pici! – csippentettem ujjbögyeim közé óvatosan az egyik apró ujjacskát. Furcsa kis kezecske, a megszokottnál rövidebb ujjakkal. De olyan kis édes, kis pufók. Ránevettem. Idétlennek éreztem azt a nevetést, és idétlennek éreztem magam. Peti elmosolyintotta magát, és többé nem törődött velem.

Kriszta édesanyja karjaiba adta a csöppséget, beinvitált. Egy kávé mellett elmesélte, hogy Peti a születése után sokáig maradt a kórházban, hónapokkal később adták csak haza, de most már jól van, minden rendben. Én meg kábán bólogattam, s olykor talán kérdeztem is ezt-azt, bár továbbra sem voltam biztos benne, nem tenném-e okosabban, ha nem szólnék egy szót sem. Ha megszólalok, menten az igazat mondom, ami elsőre eszembe jut. A mondás pedig óva int az ilyesmitől. Ellenben el nem viselhetem az érzést, ha gyötör a tudat, hogy talán megbántottam valakit, ok nélkül. Ez a kettő sok együtt, az ember lánya, egy bizonyos kor után vagy diplomatává érik, vagy közellenséggé.

Teltek-múltak az évek.

Emlékszem, minden reggel láttam őt, ahogy Petit kézen fogva vezeti, karján cipeli a pár hónapos kis Tamarát, és bokáig érő hóban sietnek a buszhoz. Petit vitték óvodába. Nem mintha itt a faluban nem lenne óvoda. Van, persze. Délután ugyanez még egyszer. Kislány a karba, futás a buszhoz, irány a közeli kisváros, hozzuk haza Petit.

Valamikor, valamiért, mintegy varázsütésre, megváltoztak a dolgok. Krisztával igaz barátnők lettünk, megszerettük egymást, akár két testvér. Ha időnk engedte, összejártunk, megbeszéltük a gondokat-bajokat.

Kerek volt Vele, Velük a világ.

Aztán egy borús napon bejelentette, hogy visszaköltöznek Pestre. Nem értettem. Ő csak hallgatott. Ismertem ezt az arckifejezést. Olyankor bukkant elő, ha barátném mondott volna valami csúnyát, de párjára való tekintettel mégsem tette, inkább csak hallgatott. Feri barátom nem állhatja a basszuskulcsnál keményebb szavakat.

- Petinek iskolába kell mennie – magyarázta döbbent arcom láttán Kriszta.

- És? – kérdeztem én, igen értelmesen, és tudom, az arckifejezés, amit mellé vágtam, hát az sem lehetett piskóta.

- És, és!

Kriszta dühös volt, és egyre dühösebb lett.

- Hetes iskolába vennék csak fel. Nincs más. Ez van, ha tetszik, ha nem. Könyörögtem, hadd hordjam én őt minden este haza, de nem lehet. Mérgesen a levegőbe csapott, és lenyelte a felkívánkozó szitkok sorát. Épp arra van szüksége, hogy még tőlünk is elszakítsák, mint valami árva kutyakölyköt. Hát nem! Ezért a nyomorult házért güriztünk, ezért vertük magunkat adósságba. Végre a magaméban éltem. De tudod mit? Nem érdekel! Eladom, és megyek vissza. Senki, értitek, senki nem veheti el tőlem a fiamat!

Azt hittem tréfál. Szentül hittem, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát. Kriszta nem mehet el! Ő az életünk része, a kisfiával, a kislányával és azzal a lökött párjával együtt. Hozzánk tartozik.

De bizony elment.

Utolsó este csaptunk egy nagy bulit, ahol is mindenki alaposan kisírta magát. Reggel jött értük a teherautó. Felpakoltunk, elveszetten tébláboltunk a kiüresedett házban, indulás előtt. Sorjáztak fejünkben az együtt töltött évek egyes pillanatainak belénk égett emlékei.

Sírva integettem utánuk. S egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami árva.

Nemsokára levél érkezett Tőle.

Kriszta látogatóba hívott. Peti folyton engem emleget, nem felejt. Egyetlen pillanatot sem felejt, az ember nem is hinné, hisz hatéves az egész gyerek. De mindenre emlékszik. És mesél. Meséli nagyapának, nagymamának, mindenkinek, mi-mindent követtünk el együtt. Bekapcsoltuk a zenét és csak táncoltunk. Valahányszor bekapcsolódott egy-egy újabb hangszer, Peti beszalad a szobába, s már hozta is a gitárt, a furulyát, a dobot, mikor mit hallott éppen. És zenélt. Zenélt, énekelt, táncolt. Velem. Velünk.

Mentünk.

Peti arcán ragyogó mosoly, ahogy elébukkanunk a pályaudvaron. Tami a kis visszafogott mosolyával üdvözöl. Feri dolgozik, de siet haza. Kriszta meg…Összeölelkezünk, hosszan.

Aztán csak mesél.

- Találtunk Petinek iskolát. Reggel hozom, este viszem. Szeret utazni. A vonatot sokat emlegeti, bimbammvonat. De ha bimbammvonat, akkor Ejja. Őhozzá megyünk vonattal. Majd egyszer. Nemsokára. Most ő jött hozzánk, Peti.

- Nem bántad meg? – kérdezem, és tudom, hogy a válasz őszinte lesz. Nem mogorva, csak őszinte.

- Nem – vágja rá gondolkodás nélkül. Sajnálom, meg minden, de meg nem bántam. Soha többé nem mondhatja nekem senki, hogy „anyuka, muszáj idejáratnia a gyereket, az enyém nem kapja el tőle ezt a…Ugye, ez nem ragályos?” Az óvónők! Hát, hogy mondhat egy óvónő ilyet, legalább neki lenne esze. Nem. Nem bántam meg. Ha beteszem a lábam valaha is a faludba, csakis azért, mert kíváncsi leszek arra a ronda képedre. És nevet. Fülig ér a mosoly a száján. Én sosem tudtam így nevetni. Soha.

Két nap gyorsan elszáll. Újra itt állunk, a pályaudvaron. Búcsúzkodunk.

- Ejja, Ejja! – szólal meg hosszas némaság után Peti. Akkor ilyen, hallgatag és magába zárkózó, ha szomorú – Szeettek - folytatta.

Könnybe szalad a szemem, magamhoz ölelem, összecsókolom. És nem félek, hogy megfertőz. A Down-szindróma - és nem kór! - nem fertőző. Én tudom.

Folytatjuk: TAMARA

Képek forrása: Pixabay