A novellasorozat előző része itt olvasható: VI. rész

Annus még nem feledte az Amerikába utazás gyötrelmeit, de akkor Józsival utaztak, és tele voltak reményekkel, bizakodással. Szegény Józsinak még azt sem adta meg a sors, hogy a kicsiny falujuk temetőjében pihenjen. Annusnak erre a gondolatra könnybe lábadt a szeme. De most, hogy az európai partokhoz közeledtek, azért nosztalgiával gondolt Cleveland – re. A kofferba be volt ugyan pakolva pár modern ruha is, de a falujukban hogyan fogja azt hordani, hogyan fog vasárnaponként sétálni, és fennkölten szórakozni az úri dámákkal? Kicsit elszégyellte magát, mikor ezek a gondolatok is eszébe jutottak. A hajó ugyan befutott a Hamburg-i kikötőbe, de onnan senki sem tudta, hogyan jusson Annus a gyerekekkel tovább. Németország egy tönkrement, koldus ország lett, ahol még csak éppen kezdett kicsit helyreállni az élet. Továbbutazásról egyelőre szó sem lehetett, hiszen a vonatok hol közlekedtek, hol meg nem. De maradni sem maradhatott, mert az élelem olyan drága volt, hogy pár hét alatt elköltenék az összes pénzüket. Szekérfogatokra kéredzkedve, itt-ott vonatozva, de lassan hazajutottak. Igaz, hogy a hajó június első napjaiban kötött ki Hamburgban, és ők csak augusztus elején érkeztek haza, és a pénzük csak éppenhogy kitartott, de legalább a Nagyboldogasszony napi búcsút már otthon fogják ünnepelni.

Szerencsére otthon nem romba dőlt ház, vagy rendetlenség fogadta őket, amitől Annus kicsit tartott, hanem még az istállóban is be volt kötve egy fiatal üszőcske, és még az ágy is be volt vetve a hátsó házban. Egy csahos kis pulikutya is megugatta őket, csak akkor tágított, mikor Annus testvére, a Zsuzska kiszaladt fogadni őket.

„Isten hozott haza titeket!“ - szaladt megölelni a testvérhúgát, és a két gyereket, akik először szégyenlősen elhúzódtak, de hamar megbarátkoztak a vidám és barátságos nagynénjükkel.

Igaz, hogy a háború mindenkit megviselt, szegényebbek lettek az emberek, de falun azért mindig akadt annyi, hogy egy karaj kenyér, egy jó rántott krumplileves kerüljön az asztalra. Őket is ezzel fogadta Zsuzska. Még le sem ültek, már összeszaladtak Annus szülei, az anyósék, meg több más rokon is. A nagyszülők természetesen az unokákkal nem tudtak betelni, meg természetesen Józsi szülei könnyek között érdeklődtek a fiukról is.

Így telt el egy-két hét, rokonokat, ismerősöket látogattak, a gyerekek ismerkedtek az új környezettel. Talán nekik ment a legkönnyebben. Már az első napokban barátokat is szereztek. Annus annál nehezebben szokott vissza a falusi élet egyhangúságába. A háztartásban besegített Zsuzska is, aki nap, mint nap náluk volt. A gyerekek annyira megszokták, hogy talán jobban ragaszkodtak hozzá, mint Annushoz. Teljesen elfogadták pótanyukának, pedig még csak 15 éves kamaszlány volt. Annust ez nem zavarta, hiszen akadt munkája elég. Az üszőcskét ellátni, a hízóval törődni, és a földekre is kijárni, ha másnak nem, hát az édesapjának, és apósának kivinni az ebédet. Ugyanis ők ketten törődtek az Annusék földjével is, amit még a háború előtt vettek.

A világ nagyon megváltozott. Falujuk tényleg az új országhoz, Csehszlovákiához került. Az egyszerű parasztember ezt nem is figyelte annyira. Még nem tudatosult bennük, hogy otthonukban hazátlanok lettek, hiszen nekik ugyanúgy kellett vetni és aratni, mint régen, ha élni akartak. Változás annyi volt, hogy a szomszéd faluba sem mehettek a rokonokat meglátogatni, mert az már a határ másik oldalára került, meg az is, hogy szlovák iskolát is nyitottak a faluban. Szerencsére akkor még a magyar iskolát is meghagyták. Az lett a katolikus egyházi iskola, és a szlovák iskola lett az állami. De abba csak a régi tót családok pár gyermeke járt.

Dódi már szeptembertől iskolás lett, és bizony Erzsike irigyelte is ezért, de valahogy megbékélt, hiszen mindig Zsuzsa körül sündörgött. Annus is lassan megszokta a falu egyhangú életét, de nagyon rosszul esett neki, mikor egy vasárnap a misére felvette az Amerikában vásárolt úri ruháját, és egy hétig az egész falu erről beszélt. Biztosan az irigység beszélt mindenkiből, de nagyon megszólták az úrizálásáért. „Inkább özvegyasszonyhoz illően viselkedne!“ – hallotta vissza. Az anyósa ugyan nem szólt egy szót sem, de az édesanyja bizony keményen megdorgálta. Annus, amennyire vágyott haza Cleveland-ből, most talán még jobban vágyakozott vissza.

Boris néni minden hónapban küldött levelet, és talán két évvel a hazautazásuk után írta, hogy a rendőrség kézre kerítette a fiatal Grossmant, és mindenki, aki igazolni tudja, hogy a Grossman Bankban betétje volt, bíróságilag visszaigényelheti a pénzét, de csak akkor, ha személyesen a betéttulajdonos jelenik meg a tárgyaláson. Annus szülei, és Józsi szülei is azt tanácsolták Annusnak, hogy utazzon Amerikába ezt az ügyet elintézni. A gyerekek el lesznek Zsuzsával, aki addig a kis ház háztartását is fogja vezetni. A földekkel meg úgyis a két öreg törődik. Annus látszatra kicsit szabódott, de nagyon örült, hogy visszautazhat Cleveland-be. Igaz, hogy a gyermekeit sajnálta itthagyni, de hiszen a Zsuzsával jobban elvannak, mint vele. A múltkor is leült Dódival tanulni, de ő erről hallani sem akart, ameddig Zsuzsa hozzájuk nem ült. A házat, földeket is van kire hagyni, akkor miért ne utazna Amerikába?

Folytatjuk: VIII. rész

Képek forrása: Adrega; vargazs