Titok - VII. rész

Az útiköltségekre, vonatjegyre, hajójegyre való pénzzel volt egy kis gond. Mikor hazafelé utaztak Amerikából, hoztak magukkal egy jelentős összeget, de olyan időben jöttek, mikor megtízszereződtek a költségek, és így már alig maradt pénzük. Éhen ugyan nem haltak, hiszen volt házikójuk, a két év alatt a fiatal üszőcske leborjadzott, és a bikácskát meghízlalták, majd eladták. Meg a föld, amit vásároltak a szülők, az is jól termett a két év alatt, tehát megvolt a mindennapi kenyér. Mégis a szülőknek újra segíteni kellett, hogy Annus 1922 márciusában elhagyja szülőfaluját, és most már a gyermekeit is, hogy Cleveland-be utazzon. Kicsit szégyellte is magát, hiszen mikor először utazott Józsival, félelem volt benne, most meg vágyakozás.

A gyerekekkel nem volt baj. A Dódira már nem illett a Kis Dódi név, mert a maga 11 évével elég magasra nőtt fiú volt. Mivel kicsit később kezdte az iskoláit, most volt harmadik osztályos. Az osztályában mindig a legjobb tanulók, de a legcsintalanabb nebulók közé tartozott. A két nagyapja csak azt nem nézte jó szemmel, hogy míg a többi őkorabeli fiúkat érdekelte a gazdaság, addig Józsi bolondja volt a gépeknek. Mióta életében először látott gőzmeghajtású cséplőgépet, ő mindig csak „gépészt“ akart játszani a többi gyerekkel. Ha véletlenül a falujukba tévedt egy automobil, ami lassan itt sem volt már ismeretlen, Dódi képes volt utánaszaladni egészen a falu határáig.

A kis Erzsike most volt első osztályos. Szeretett iskolába járni, jól is tanult, de még jobban szeretett Zsuzsa mamával, ahogyan mindkét gyerek elnevezte a nagynénjüket, minden házimunkát elvégezni.

Annusnak most sokkal könnyebb volt kiutazni, mint mikor 1919-ben jöttek haza. A vonatok, ha késéssel is, de közlekedtek, és a hajóutat is sokkal könnyebben viselte. Talán már megszokta, és nem lett tengeribeteg, mint máskor.

Márciusban kiutazott, de már április közepén jött tőle levél, meg kétezer dollár is. Írta, hogy a Grossman bankba betett pénzüket visszakapták, ebből küld egy összeget, hogy elég legyen a gyerekek költségeire, meg talán még egy kis föld vásárlására. Kicsit homályosan célzott arra, hogy maradna még Cleveland-ben, mert valami jól jövedelmező munkát talált. Talán egy fél év múlva utazik majd haza.

„Mit gondol ez az Annus?!“ - méltatlankodott az édesanyja. „Szegény Zsuzsának van elég dolga, a következő farsangra össze akarnak házasodni az Imrével, nem lesz neki ideje még a Dódival és Erzsikével is foglalkozni.“

Zsuzsa egy kicsit sem panaszkodott, szívesen foglalkozott a gyerekekkel, és a vőlegénye, Imre is természetesnek vette, hogy Zsuzsa a gyerekek pótanyukája. A gyerekeknek pedig nem is hiányzott az édesanyjuk. Erzsike ugyan néha rákérdezett, hogy mikor jön már haza a „amerikai“ anyukája, de Dódi még meg sem említette. A gyerekeknek annyira természetes lett, hogy Zsuzsa mama az ő anyukájuk, hogy Annusra csak úgy emlékeztek, hogy az „amerikai“ anyukájuk.

Első hónapokban mindig jött levél Annustól, aki tett bele egy kisebb összeget, érdeklődött a gyerekek iránt, de a hazajövetel időpontját egyre halogatta. Már eljött a farsang is, amikor a szülők biztosra vették, hogy már akkor Annus itthon lesz, mégsem jött haza. Ez kicsit Zsuzsának is rosszul esett. Nem azért, hogy a gyerekekkel kellett törődnie, de bízott benne, hogy nővére is ott lesz az ő lakodalmán. Egy jó dolog volt abban, hogy Annus még nem jött haza. Így egyelőre a fiataloknak nem kellett új ház után nézni. Érdekes módon a gyerekek újra egy teljes családba kerültek. A Zsuzsi mama mellett ott volt most már Imre is, akit nem neveztek ugyan apának, de édesapjukként tisztelték.

A nyár végén még jött levél Annustól, de ezután két hónapig semmi. A szülők már nagyon aggódtak, mikor szeptember végén Boris néni írt levelet. Megírta benne, hogy Annus, amióta visszajött Cleveland-be, egészen más lett, mint régen. Már hallani sem akart arról, hogy az egyszerű falusi ruhákban járjon, még a régi ismerőseivel is igyekezett megszakítani a kapcsolatot. Mikor ezt Boris néni szóvá tette, elköltözött valahova, és csak ritkán látogatta őket. Két hónapja pedig teljesen eltűnt. Senki nem tud róla semmit. Mintha a föld nyelte volna el.

Így a két félárvából árva gyermek lett. De szerencsére ők ebből nem éreztek semmit. A kis zsúpfedeles házban laktak Zsuzsi mamával és Imrével. Később lett két testvérkéjük is, a Lajcsika és Andráska. Lassan Imre átvette az egész gazdaságot az öregektől, és gazdálkodott az övén is, meg a gyerekek földjén is. Még otthon is úgy mondta: „Ma a gyerekek földjére megyek dolgozni.“ Ha nem győzte, még napszámosokat is tudott fogadni. Elég jól ment a soruk.

A gyerekeknek nem hiányzott Annus, és a Józsi szülei is régen belenyugodtak, hogy a menyük eltűnt Amerikában - talán meg is halt. De Annus szülei nem tudtak azzal megbékélni, hogy lányuk, unokáik édesanyja csak úgy eltűnt. Boris néni Cleveland-ben ugyan már nagyon öreg volt, de még mindig ő volt a kint élő családtagok mozgatórugója, és ő volt, aki az óhazában maradt rokonokkal tartotta a kapcsolatot. Annusról évekig csak azt írta, semmit sem lehet róla tudni. Végre úgy tíz év után azt írta, hogy talán tudják, mi van Annussal.

Folytatjuk: IX. RÉSZ​

Kép forrása: Pixabay