Kedvelj minket a Facebookon!

ZAKATOL A VONAT

Írta: Blank Judit 2016. 10. 01.

Október 1-je, az Idősek Világnapja

Péntek este van. „Nem is baj, hogy ma nem ér rá senki, elleszek a tv-vel meg a számítógéppel. Néha jólesik kicsit egyedül lenni.”

Bekapcsolja a televíziót, szereti a sportműsorokat. „Ennek a meccsnek is vége van már, későn kattintottam ide.” Cél nélkül kapcsolgatja a tv-t, egyik adón sem talál kedvére való műsort. „Miért nem ér rá senki? Beülhettünk volna egy pohár sörre, vagy feljöhetett volna Marcsi. Biztosan nem tud elszabadulni otthonról.” – nyugtázza magában. Még egy pillanatra látja az egyik adó reklámját. Egy kis villanyvasutat, ahogy zakatolva rohan a kis játékvonat a síneken.

„Nekem is pont ilyen volt!” – fut át a gondolataiban a boldog emlék.

S már át is járja az otthon emlékektől beporosodott levegője, a születésnapi torta édes illata, s anyja örömteli mosolya, amint apjával összerakják a síneket, elhelyezik a vasút melletti fákat és a kis alagutat. Hallja kis húga hangos visítását:

„én isz akajok ilyen kisz vonatot! Nekem isz kell ilyen kiszvonat!”

Apja már évek óta a temetőben nyugszik. Anyjával napi kapcsolatban áll. Napi két mondat erejéig. Aztán gyorsan lerázza valami fontos dologra hivatkozva. Persze, anyja megérti…Másnap újra hívja, s ő megint…csak egy-két mondat, amire oda sem figyel.

Mit is mondott utoljára? Tényleg, mit is?

Talán azt, hogy elromlott a mosógépe. És nagyon fáj a lába.

Zakatol a vonat. Most kisiklik, apja ügyes mozdulattal visszailleszti a sínekre. Anyja tálcán süteményt kínál. Ő teljesen elmerül a játékban, azért gyorsan bekap egy szeletet. Milyen finom! Kár, hogy most nincs ideje többet enni belőle! Megcsörren a telefon. Marcsi hangját hallja:
- Fel tudok menni egy rövid órácskára, Géza elment itthonról.
- Gyere, várlak.
Nem érez örömöt a titkos találkozás gondolatára, de azért nekiáll rendet rakni. Gyorsan kiszellőztet, hogy az áporodott cigarettaszag kimenjen valamennyire. Minden a helyére kerül, vendégfogadásra alkalmas a szoba. Csak az a kis vonat… Még mindig zakatol. Most sípol a mozdony. „Állomásra ért! Beszállás!” – hallja apja hangját, látja anyja ragyogó tekintetét.

„Elromlott a mosógépem. Fájnak a lábaim, nem tudok még a boltba se lemenni. És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy…” – pergő dobként hasítanak fülébe a mondatok.

Beül az autóba. Ha most elindul, 2 óra múlva anyjánál lehet. Szakad az eső, bekapcsolja az ablaktörlőt, aminek monoton hangja perceken belül átalakul a kis vonat zakatolásává. Sajnos nem tud gyorsabban menni, rosszak a látási viszonyok. És ezek a lámpák! Mindig pirosat fog ki! Ha a bűntudatnak és vágyaknak szárnyai kelnének, ő már otthon lehetne anyjánál, a gyerekkori kis szobában, ahol oly békésen szaladt a kis vonat! A jövőbe repítette, mely gyermeki szívvel, oly biztonságosan közeledett felé.

Egy óra múlva elállt az eső. Már nincs messze a kis városuk. Milyen régen járt erre! Látja már a hazai dombokat, melyek közül oly méltóságteljesen emelkedik ki a piros templomtorony. Az autó berregésén, a kisvasút zakatolásán át hallja a misére hívó harangok kondulását. Ő ünneplő ruhájában indul a misére, édesanyja büszke tekintete követi lépteit a kis kertkapuból. Bekanyarodik a városukba. Ismerős utcák, ismerős házak közé. Nahát! Mikor építettek ide körforgalmat? Hová tűnt a sarokról az öreg Pálfiék boltja, ahová minden nap bejárt cukorkáért? Leállítja az autót a házuk előtt, melyen a sárga vakolat bizony már búcsúzik a faltól. A muskátlik! Az ablakokban ott virítanak a muskátlik, anyja gondoskodó keze nyomát jelezve! A kis udvarból lassú léptekkel közelít a bejárati ajtóhoz. Jól megnéz mindent, kiváltképpen a virágokat, melyeknek illata átszárnyalja azokat az éveket, amióta nem látta őket. Semmihez nem fogható érzéssel fonta körbe az otthon levegője.

Halkan bekopog. Pillanatok múlva anyja törékeny alakja simul ölelő karjaiba.

Mintha soha nem akarná elengedni.

Képek forrásai: 1, 2, 3, 4