A pápai Kékfestő Múzeum ​

A cikk első része itt olvasható: Az Európában egyedülálló Kékfestő Múzeum

A kékfestés hosszú és fáradságos munka mire a nyers szövetből megfestett, megmintázott, simára mángorolt anyag lesz.

Egyszerűen elmondva: a szövetre a mintát egy gátlószerrel, az úgynevezett „pap”-pal, kézi nyomással a nyomódúcok segítségével rámintázták, s ezt a festőkádakban, a „küpá”-ban kékre festették. Erre a kezdetekkor Európában a csüllenget, később már az indigót használták. A kelmén a levegőn való szárítás közben fejlődött ki a kék szín, azokon a helyeken, ahol a kelmét nem fedte a szigetelőbevonat. Minél többször merítették a festékbe az anyagot, annál sötétebb lett. Száradás után lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a fehér minta kék alapon. A minták színének változatait - a sárgát, a zöldet, a narancsot- a fedőanyagba kevert pácokkal érték el, s ezt minden mester a maga titkaként őrizte. Éppúgy, ahogy a saját kékfestő-színét is.

A pápai Kékfestő Múzeum a szakértők szerint ma is alkalmas a munkára, hisz rendelkezésre áll a valamikori műhely teljes gépállománya, nyomódúcai, anyagai, igaz hiányzik a Tapolca folyó vize.

És hiányzik hozzá a Kluge-mester! Az utolsó mester 1923-ban meghalt, utána Kluge Matild katonatiszt férjével továbbvitte az üzemet. Fiuk Karcsay Miklós, aki vegyészmérnöki diplomát szerzett, és a számára kialakított, ma is látható laboratóriumban szintetikus festékek kísérletezésével próbálkozott, 1942-ben a fronton hősi halált halt. Karcsay Borbála tulajdona lett az üzem, de 1956-ban a termelés teljesen leállt. Államosították, de szerencsére műemléki védettség alá került, s 1962-ben az első textilmúzeumként megnyitotta kapuit. Ma a Kluge-házban az utolsó élő leszármazott él, vele azonban sajnos kihal a Kluge-dinasztia kékfestő ága.

A Kluge-família tíz generációra visszamenőleg tudja igazolni, hogy ősei kékfestéssel foglalkoztak.

A németországi Sorau-ból származtak. A magyarországi céget 1783-ban alapította Sárváron Carl Friedrich Kluge, aki 1786-ban áttelepült Pápára. Legényvándorlásainak tapasztalatait egy kis könyvecskében örökítette meg, ennek a „Farbe-Buch”, vagyis „Festőkönyv” címet adta. Ez egy receptkönyv a gyapjú-, vászon- és posztóféleségek festéséhez, a kékfestés rezerv eljárásához. De itt olvasható vándorlásainak sora, Berlintől-Sárvárig.

Fia, Kluge Károly folytatta a hagyományt, s vándorlásából 1809-ben a „Muster-Buch” feliratú, kis textildarabkákkal ellátott mintakönyvvel tért haza, amelyben a színes pác- és rezervnyomású vásznak egymás mellett találhatók meg 1-72-ig számozva. A receptek lejegyzésekor az egyes kémiai szerek nevét jelekkel helyettesítette, hiszen ekkor még nem létezett a kémiai táblázat. Ez a híres, „titkosírással” írt receptkönyv, amely előtt biztos minden látogató megáll és buzgón fejteni kezdi.

Kémiatanárnő barátnőm is izgatottan és elámulva betűzgette a jeleket, és a laboratóriumot is meglátva teljesen elvarázsolódva, lelkesen magyarázta nekem, hogy mi micsoda és mire való. Na, nekem aztán hottentottául is mondhatta volna, egy kukkot sem értettem belőle! Csak azt tudom és láttam, amit a megszállott, kitartó akarat és munka eredményezett: a gyönyörű színben és mintában pompázó szoknyákat, kötényeket, terítőket. És teljesen igaza volt, amikor azt mondta, erre a mesterségre születni kell.

Annyi mindent mesélhetnék még az Európában egyedülálló „szárítópadlás erkélyéről”, a „dobszárítóról”, a „lójárgányos mángorlóról” a kézzel készített „nyomódúcok”-ról, de nem teszem.

Inkább szeretettel hívok mindenkit, jöjjön el az én kisvárosomba, és győződjön meg a saját szemével a Kékfestő Üzem szépségéről. Járja végig a különleges utat a fekete-konyhától a küpa-szobán át, a tarkázón keresztül, fel egészen a szárítópadlás égbeszökő gerendáinak látványán át, a Kisgyárig. Tapodja lábával azokat az évszázados köveket, ahol a kékfestőlegények végezték a nehéz és egészségre bizony ártalmas fizikai munkát, a festést, a mosást és a mángorlást. Szívja be a küpa-szoba keserű-fekete szúrós szagát, próbálja ki a tarkázóban a mintakészítést, s vigye haza emlékbe a maga készítette kendőcskét. Nem igazi „kékfestőt” visz, mert azt ebben a műhelyben már nem engednek készíteni, de hogy szépséget visz, az biztos.

Azután pihenjen meg a hatalmas fűzfa árnyékában, mely a hajdanvolt, híres Tapolca folyó medre fölé hajolva őrzi a múltat és susog a jelenről. Üldögéljen az egykor ragyogó műhely udvarán, s csodálja meg a különleges növényeket: a gránátalmát, a kivit és a gingkóbilobát. Szívja be a rózsák illatát, melyek segítik a vállalkozókedvet és a művészi hajlamot. Gyönyörködjön a körömvirágban, amely a bátorság virága, ellazít és felfrissít. Szippantson a levendula testes illatából, amely elvarázsol és ellazít. Vegyen egy mély lélegzetet a rozmaringbokor mellett, mert ez az aromanövény megvéd és bátorít. S leljen békére e hely varázsában.

Szabóné Lovász Gyöngyi, Jókai Kör Egyesületi Tag, Pápa

Kékfestő Múzeum