Az Európában egyedülálló Kékfestő Múzeum

Vannak helyek, melyek rabul ejtenek, vannak, melyek elvarázsolnak, s vannak, amelyek mesélnek. Mesélnek régmúlt időkről, régen élt emberekről, régi mesterségekről és régi csodákról… És van egy hely kicsiny hazánkban, ahol a régi csoda ma is él! Úgy hívják, hogy Kékfestő Múzeum, amely Pápa városának egyik gyöngyszeme.

Ha az utcáról belépünk, csak egy eklektikus stílusban épült műemlék nagykapuján lépünk át, de ahogy benyitunk a következő ajtón, a csodák birodalmába csöppenünk.

Én úgy érzem, a „nagy kékség” vesz körül, hisz kékfestő sátrak kínálják a szebbnél szebb portékájukat, éppúgy, mint több száz éve a vásárokban, csak a kékkezű legények hiányoznak, meg a mester, hogy kínálják az árut, lemérjék a rőföt, amit aztán boldogan vihetnék haza, hogy szoknya, blúz, kendő vagy abrosz készüljön belőle. De ne álljunk meg a sátrak vonzásában, menjünk csak tovább, le a lépcsőn, ki az udvarra, ahol szemünk elé tárul az impozáns épület: a szárítópadlás. Európában egyedülálló a maga nemében, mert nincs még egy ilyen, ahol a szárítóerkély eredeti, ép formájában maradt volna fenn.

Na, most aztán jól összekevertelek benneteket, ugye? Mi is az a szárítópadlás? Miféle épületben vagyunk most?

Kezdem hát az elején, de igyekszem nem bő lére ereszteni, mert erről a Múzeumról órákat lehet beszélni, és oldalakat lehet írni.

A textíliákon alkalmazott színmintázási technológia a legősibb mesterségek közé tartozik. Indiából, Kínából, Egyiptomból származó leletek bizonyítják, hogy több ezer évvel ezelőtt ismert eljárásról van szó. A kékfestés Indiából származik, karavánok útján és tengeri útvonalakon került Európába. A 17. századi Franciaországban már igen keresettek és divatosak voltak az indiai eredetű nyomott mintás kelmék. Innen is származik az egyik elnevezés: „indienne”.

Magyarországon már a 15. században működtek festőműhelyek, és a 17. században meghonosodott a kékfestés. Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló 1608-ban céhet alapítottak. A 18. században már szinte minden városban, sőt a falvakban is működtek festőműhelyek, mert a kereslet a kelmék iránt igen nagy volt. A magyarok a középkéket szerették, a vendek a vörösbe játszó sötétkéket, a németek és a svábok pedig a sárga, zöld mintás sötétkéket.

Kedvelt volt a rakottszoknya, a kézi mintázott fejkendő, vállkendő. Férfi viseletben például kötényt szinte minden parasztember hordott, aprómintás inget a kovácsok, lakatosok és a kékfestőlegények. Nyári öltözetként az aratók, kubikusok viselték. Bő kék inggel hordva, ma is él a csikós-gulyás viselet hagyománya. A nép emlékezete szerint a „Kossuth-gyászruha” 1848 után jött divatba, amikor „tilos volt a szabadság és a Kossuth-gyászolás”. Az asszonyok szoknyáikhoz fehér mintás, sötétkék vállkendőt, az úgynevezett „gyere haza kendő”-t viselték. A lakástextilek közül polgári környezetben a 19. század végén alakult ki a „reggelizőabrosz” divatja, a megterített asztal motívumaival: teáskanna, perec, kifli. A Kékfestő Múzeumban ilyen abroszt is lehet látni ma is.

Mára a mindennapi viseletből kikopott, viszont népművészeti jellegű mintakincsével különleges színfoltnak számítanak a ma még működő műhelyek. Sajnos egyre kevesebben vannak. Manapság Győrbe, Tolnára vagy Tiszakécskére kell elmenni, hogyha a hagyományos kékfestő anyaghoz, s a belőle készített különlegességekhez hozzá akarunk jutni. Vannak még az úgynevezett „alvó műhelyek”, ahol rendelkezésre áll a műhely, működőképes is, csak nincs aki a mesterséget tovább vigye. Ilyen például a Nagynyárádi műhely, a ma élő legidősebb kékfestőmesterrel, Sárdi Jánossal, aki azt vallja: „Kékfestőnek lenni Isten áldása”!

A kékfestő anyagok szimbolikája

A kékfestő anyagokon szereplő mintakincs a hun és a török népek hitvilágához és mondavilágához kapcsolódik: a tojás a továbbélést, a horog a leány reménységét és férjhez menését fejezi ki. A gránátalma a sok utódot szimbolizálja. A bazsarózsa a tavaszt, a szerelmet, az érzékiséget és a női szépséget, a virágon belüli virág az élet szépségét és bőségét jelöli. A madárnak a szárnyai a szellemi szabadságot, a madár nyaka köré fonódó virágszár pedig az élővilág egységét jelenti. A kinyíló tulipán az életet és a termékenységet szimbolizálja. Gyakori motívum az életfa ábrázolása. Legismertebb kékfestőmotívumok a virágábrázolások: a tulipán, szegfű, rózsa. A gyümölcsök: gránátalma, körte. Az állatábrázolások: lepke, páva, kakas.

Ugye mennyi mindent el lehet mondani a kékfestős mintákkal? Bámulatos gazdagság két színben elmesélve, kékben és fehérben.

Folytatjuk: A második rész itt olvasható

Szabóné Lovász Gyöngyi

Jókai Kör Egyesületi Tag, Pápa

Kékfestő Múzeum