Kanizsai K. József

A férfi szép lassan bandukolt a kétsávos úton. Az utat borító sűrű, tejfehér köd nem ütött el a bőre színétől, amely körbe zárta.

Nem volt nagy forgalom, néha szembejött vele egy-két gyerek, fiú, néha egy kislány, mind nevetve integettek neki. Vajon hova mehetnek így felügyelet nélkül, morfondírozott magába.

Persze előfordult, hogy pár férfi és nő, ritkán gyerek is elszáguldozott mellette.

– Hova ez a rohanás?– Tette fel ilyenkor a kérdést, bár választ nem kapott rá.

Néha megállt, hogy pihenjen párpercet, nem volt már hova sietnie, amikor észrevett egy barna pár kezet a ködfalból kinyúlni, melléje hangot is hallott.

 – Fogd meg a kezem! Igen, ne félj, fogd meg, nem bántalak, csak bátran – Hangzott valahol a ködfal mélyéről. – Miért fognám meg? – Gondolta magában, ki tudja ki és milyen ember, én már nem tudom megvédeni magam, és akadály sem hiányzik.

Nagyon megváltozott a világ, nagyon, és hozzá bólogatott. Bár azért még sokáig elnézte a kezet, vajon milyen lehet a hozzá tartozó ember. Mi baj lehet, ha megfogná a kezét, de nagyon parancsoló a viselkedése. Vagy inkább követelőző. ÁÁ inkább hagyjuk és ment, ballagott tovább a tejfehér ködalagútban.

Alig ment pár száz métert újabb párkéz jelent meg a ködfalban, de ez most fekete, majd egyre több kéz jelent meg, sárga, bronzszínűek, és ezek számos keveréke.

Egy volt közös bennünk mind kiabált, felszólította, hogy fogja meg kezét, parancsolóan, követelően. Ez és a vita, amit egymással vívtak visszataszították attól, hogy bárki kezéhez érjen.

- Fog már meg a kezem! – Nem, az én kezemet fogd meg! – Ne hallgass rájuk, itt vagyok én!

Én megvédelek, nem lesz semmi bajod! Ne hallgass rá, válasz inkább engem! – Ehhez hasonló felszólítások hangzottak el, végtelen kezek kíséretében.

Úgy nézett ki a tejfehér alagút, mint egy sündisznó, csak itt a tüske a kezekből állt, de már nem érdekelte. Nem figyelt a kinyújtott kezekre, nem kell segítség neki, végigmegy egyedül is az úton, tartson ameddig tart. Bármilyen furcsa, egy fehér kezet sem látott a kezek garmadájában, ők nem nyújtották a kezüket, hogy megfogja. Talán az ő kezüket sem fogta volna meg  – most már mindegy. Közben a regisztrációs pulthoz ért. –Majdnem nem jöttem, meg akartak menteni az úton. Talán ha elfogadom valamelyikük kezét, akkor nem érek ide. – Mondta a regisztrációt végző személynek.

Az illető felemelte a fejét, ránézet és halkan megszólalt.

– Nem akartak megmenteni téged!

 Az takarták, hogy felemeld magadhoz őket  – suttogta szomorúan.