A dalszövegek mellett a hangszerelés és a dalforma is erőteljesebb változáson esett át. A játékosabb, változatosabb hangvételt az egységesebb rockzenei hangzás váltotta fel; a folkos hatások itt inkább már színesítő elemek, helyettük a vonószenekar kap fontosabb szerepet a felvételekben. A dalok kevésbé izgalmasak, emellett letisztultabbak, ugyanakkor nehezebben dekódolhatóbbak, súlyosabbak lettek, így csak többszöri hallgatás után mutatják meg igazi mélységüket.

A North Sea Oil erőteljesen és markánsan nyitja a zenei anyagot; a politikai kérdéseket veti össze a természetvédelemmel, és kikacsint a közéletre. Ebből a bevezetőből már sejteti azt, hogy annak a gondtalanságnak, amely az évtized korábbi dalait jellemezte, itt nyoma sincs. Ehhez hasonló gondolatokat fogalmaz meg a lemez egyik kiemelkedő pillére, a hangulatváltozásokban gazdag, karcosan virtuóz Dark Ages, amely a Sötét Középkor és a hetvenes évek vége között keres párhuzamokat. Egy picit békésebb témákra épít a hasonlóan erős Orion, amelynek archaikus lüktetésének köszönhetően egy igazi viking tengeri utazásba cseppenünk be, ezt a vonalat viszi tovább a prehisztorikus ihletésű, akusztikus gitárokra épülő Dun Ringhill, amely visszaidézi a Songs from the Wood album pogányabb, időtlenebb témáit.

A szimfonikusokban gazdag Home idilli szépsége csupán egy pillanatra oldja a témák komorabb hangvételét, akárcsak a sodró hangvételű instumentális darab, a Warm Sporran.

A korong második fele egy igazi erőteljes hard rock darabbal indul - Something’s on the Move -, amely igazi örömzene, és a keményebb hangvételnek és a feszesebb tempónak köszönhetően akármelyik Rainbow vagy Deep Purple lemezen megállná a helyét. Az ezt követő Old Ghosts a korábbi, a hetvenes évek elejére jellemző progreszívebb Jethro Tull-hangzást idézi meg – rockosabb és egységesebb módon; ugyanilyen a Flying Dutchman is, amely lassan építkezve domborítja ki a zenekar balladisztikusabb oldalát.

Az eredeti lemezanyagot záró Elegy (melyet David Palmer az édesapja elvesztésére írt) egyszerre szívmelengető és fájdalmas, mivel a Stormwatch megjelenése után nem sokkal halt meg a zenekar basszusgitárosa, John Clasclock, akinek a betegsége már a lemezfelvételekre is rányomta a bélyegét. Ő csak három dalban hallható, a többi basszustémát Ian Anderson játszotta fel.

Steven Wilson nagyon jó munkát végzett az újrakeveréssel, a zenei anyag tisztán, erőteljesen és dinamikusan szól. Az egylemezes újrakiadáson hallható 8 bónusz dal is, melyek közül az akusztikus gitárra épülő Bradford Bazaar hozza legjobban a zenekar történetmesélő oldalát, míg az Urban Apocalypse és a Man of God pedig karcosságukkal emelkednek ki. A gondtalanabb hangvételt képviseli a kelta hatásokban gazdag Kelpie, valamint a King Henry’s Madrigal, amely a mindenki által jól ismert angol reneszánsz dal ötletes átdolgozása.

Az eredeti megjelentést követő negatív fogadtatás ellenére a Stormwatch egyáltalán nem rossz lemez, inkább több szempontból szokatlan. Súlyosabb témái, politikus hangvétele és kerekebb zenei világa miatt elüt a többi, hetvenes évekbeli Jethro Tull korongtól. A Stormwatch nemcsak az évtizedet zárja le erőteljesen, hanem a formáció első nagy korszakát is, mivel ez az utolsó Tull album, amelyen a zenekar klasszikus formációja hallható.

A kiadvány kedvezményes áron megrendelhető az MGRECORDS oldalán.